Mire számítunk az eddigiek alapján?
Arra, hogy ha külön-külön megvizsgáljuk a D0 detektor-ernyő által
rögzített fotonok képét külön-külön kigyűjtve és összegezve a
becsapódások helyét mind a 4 lehetőségre nézve (tehát különválasztva
azon 4 esetet, amikor a másoló, "idler" fotonpárok a kép alsó részén a
D1, D2, D3 vagy D4 detektor-ernyők valamelyikére vetültek), akkor a
D1-es és D2-es ernyőn történő idler-észlelések esetbén D0 ernyőn
interferencia-képet kapunk (hiszen ha D1-ben vagy D2-ben észleltük a
foton-pár ikertestvérét, akkor ebből nem tudtuk meg az
útvonal-információt), míg a D3 és D4-es ernyőn történő idler-észlelések
esetén összeomlott interferencia-képet kell hogy lássunk (hullámzó
csíkok nélkül, hiszen "megtudtuk" az eredeti foton útját, így az
elvesztette hullámfüggvényének szabadságát). Erre számítunk tehát, ez a
matematikai predikció.
Szemléletesen -
És pontosan ez történik. Nem is ez az igazán érdekes ebben
a kísérletben, és nem is ezért építették meg ezt a bonyolultnak tűnő
apparátust. Van egy rejtett, direkt trükk, amit elsőre talán nem
vettünk észre, pedig szándékosan alakították így ki az elrendezést a
kutatók.
Ami igazán figyelemre méltó, és lenyűgöző is egyben, hogy a
szignál, és az őket másoló ("idler") ikertestvéreik optikailag nem
azonos hosszúságú utat kell, hogy megtegyenek, mielőtt a
detektor-ernyőiket elérik. Sőt - a "szignál" fotonok, amelyek
a D0 (vizsgált) detektor-ernyőre vetülnek, sokkal előbb kell, hogy
odaérjenek végcéljukhoz, mint az őket másoló, velük összefonódott
ikertestvéreik, a másoló "idlerek".
Vagyis a szignál fotonok már réges-régen becsapódtak a D0
képernyőbe, amikor az idler-ek még el sem kezdték csapongó útjukat az
alsó részben található tükrök labirintusában.
Most kell, hogy észrevegyük a látszólagos paradaxont - A D0
detektor-képernyőn kialakuló mintázat attól függ, hogy mi történik a
másoló (idler) párokkal jóval később. Dehát a D0
ernyőn már megtörtént az észlelés! Hogyan befolyásolhatná egy későbbi
esemény a D0 ernyőn már jól meghatározható helyen rögzített becsapódás
pozícióját?
Ráadásul semmi sem akadályozza meg azt, hogy a kép alsó részén
található teljes tükörrendszert a detektorokkal együtt nagyon-nagyon
messzire (akár üvegszálas, optikai kábelen a Föld másik felére, a
Holdra vagy a Marsra, vagy a világűr egy távoli pontjára) elvigyük. Az
eredmény mégis ugyanaz lesz, és ez tényleg nem
kevésbé elképesztő.
Úgy tűnik, hogy egy későbbi esemény befolyásolja azt, ami már
korábban megtörténik - és ez, valljuk be, igencsak paradox és észbontó
felismerés is egyben. Lehetséges ez? Mármint, azon kívül, hogy
bizonyítottan megtörténik?
A válasz vélhetően az, hogy igen - már csak azért is mert a kísérlet
megismételhető, és sokan meg is ismételték. A következtetés
elkerülhetetlennek tűnik - ez az (észbontó)
kísérlet a jövőbe (lagalábbis a saját jövőjébe)
lát.
Igaz, hogy csak néhány milliárdod másodperccel előre; és az is, hogy
a jövőnek csak egy nagyon erősen behatárolható részébe tekinthet bele
(a fénykúp hiperfelszínén zajló eseményekbe), de mégis, az elv
megvalósul. És hogy miért nem ismerték ezt fel a döbbenetes tényt
a tudósok, akik a kísérletet végezték? És miért nem lett ez azonnal
világszenzáció?
Nos, a tudósok felismerték. Világszenzáció azért nem lett,
mert a kísérletet végzők azt is bemutatták, hogy - legalábbis
ebben az elrendezésben - a D0 ernyőn megjelenő, a jövőre vonatkozó
információt az össze-vissza becsapódó fotonok kvantum-zajából csak
akkor lehet kiszűrni, ha előbb kielemezzük az "egybeesési számláló"
adatait, azt viszont csak utólag tehetjük meg. Másképp fogalmazva - az
információ a jövőről megjelenik ugyan, de a kvantum-káosz
megfejthetetlenül bonyolult mintázataiba rejtőzik előlünk.
Megjegyzés
- A kísérlettel kapcsolatos félreértések többségét az okozza, hogy
nagyon sokan úgy értelmezik a történteket, hogy a jövőbeli esemény (az
idler fotonok jövője) visszamenőleg megváltoztatja a múltat (vagyis a
D0 ernyőn már megtörtént és rögzített szignál fotonok becsapódás
helyét). Rendkívül fontos még egyszer kihangsúlyoznunk, hogy nem
ez történik. A jövő nem megváltoztatja, hanem a jelennel együtt
befolyásolja és alakítja ki hogy mi történhet a D0 ernyőn és a másoló
(idler) fotonnal, amelyek egymás ikerpárjaiként kényszerkapcsolatban
vannak; téren és időn át, a dimenzionális távolságoktól teljesen
függetlenül. Talán csak annyit kell finomítanunk az értelmezésen,
mint amennyit a Wheeler-féle intergalaktikus késleltetett
kvantumradír-kísérletnél is tettünk; Ahelyett, hogy kijelentenénk, hogy
a jövő okozza a múltat (amit paradox retrokauzalitásnak is hiheténk),
inkább úgy fogalmazunk, hogy a jelenből éppúgy következik a jövő, mint
fordítva; implikáció helyett ekvivalenciával állunk szemben.
Ez tehát nem paradaxon, mégis egy rendkívüli következményekkel járó
felismerés, melynek világképükre gyakorolt hatása ma még szinte fel sem
mérhető. Mindazonáltal szinte határtalan lehetőségekkel kecsegtet a
távérzékelés, és a fénysebességnél gyorsabb kommunikáció megvalósítása
terén. Mindezekre építve a következő, saját kísérleteket
javasoljuk nemzetközi megjelenésre szánt, angol nylvű cikkünkben is.
A lényeget természetesen (képletektől, bonyolult kvantumfizikai
hivatkozásoktól és rövidítésektől menetesen) magyarul is összefoglaljuk
érdeklődő olvasóink számára. (Az ábrákat csak angolul készítettük el,
így azokat külön feliratozzuk a képek alatt)
Figyelem! Most elhagyjuk a kísérleti fizika
biztonságos (már megismert) területét, és az elméleti fizika (vagy, ha
valaki számára túl fantasztikusnak hangzanának ötleteink, akkor a
sci-fi) területére merészkedünk, tetszés szerinti, egyéni értelmezéstől
függően.
Mégis, amennyire
csak lehetséges, a most következő - meglehetősen őrülten
hangzó kísérletek és teóriák ismertetése (felvetése) során,
megpróbálunk ragaszkodni a már megismert és megismételhető,
bizonyíthatóan létező jelenségekhez (sőt, azokból vezetjük le képtelen
javaslatainkat). Mindemellett megpróbáljuk megtartani az elméleti
fizika egyik legfontosabb jellemzőjét, nevezetesen, hogy a
kísérleteinkhez predikciókat is párosítunk - megpróbálván egyensúlyozni
a tudomány és a fantasztikum, valamint a fizika, és a filozófia
láthatóan egyre inkább összemosódó határvonalain.
Javasolt kísérlet 1.
- Fénysebességnél gyorsabb szimplex információátvitel
interferometrikus hullámfüggvény-összeomlás indukációval és
vizsgálattal szimmetrikus, párkeltéses, késleltetett választásos
kvantumradír segítségével
El kell, hogy ismerjük, az egyszerűsített elnevezés is kicsit
ijesztően hangzik, de tulajdonképpen egyszerűbb, mint az előbbi
elrendezés.
A kísérlet célja, hogy megpróbáljuk kivitelezni a "lehetetlent" -
fénysebességnél gyorsabban információt továbbítani A pontból B pontba,
két tudatos szemlélő (nevezzük őket Alíz-nak és Bob-nak) között, akik
legyenek egymástól nagyon távol; a példa kevéért a Földön és a Marson.
Normál esetben kb. 10 percig tartana, amíg a fény elérne a Földről a
Marsra és fordítva; ugyanez igaz a rádióhullámokra is, és az Einstein-i
relativitáselmélet szerint ennél gyorsabban elvileg is tejességgel
lehetetlen kommunikálni.
Megjegyzés - Annak
idején, amikor a párkeltés és a non-lokalitás jelenségét felfedezték és
elkezdték tanulmányozni, természetesen az elsők között merült fel, hogy
nem lehetne-e ezt felhasználni fénysebességnél gyorsabb kommunikációra.
Hiszen a szétválasztott ikerpárok közötti kényszer-kapcsolat azonnali
és mind térbeli, mind időbeli távolságtól teljesen független; és ha ez
igaz, joggal reménykedhetnénk abban, hogy ezt "végtelenül gyors"
információ-átvitelre is fel lehet használni.
Sok-sok kísérletet végeztek, ám
mindegyik kudarccal zárult; méghozzá pont azért, mert bármelyik oldalon
próbálták is megmérni az összekapcsolódott részecskepárok
tulajdonságait, az eredményből nem derült ki semmi. Bár maga a helyi
mérés mindig adott valamilyen eredményt (pl. 1-est vagy 0-át, ami
lehetett spin, polarizáció, vagy bármilyen más komplementer tulajdonság
terén), ebből nem lehetett eldönteni, hogy a másik oldal "akarta-e ezt"
nekünk küldeni, vagy pont mi, a mérésünkkel tettük azt "ilyenné".
Később, amikor (hagyományos kommunikáció útján) az eredményeket
összevetették a két oldalon, akkor persze bizonyíthatóvá vált, hogy
bármelyik fél is végezte el a mérést, mindig abban a pillanatban
megváltozott a távoli részecske-ikertestvér állapota is (és valóban
azonnal, fénysebességnél gyorsabban), de ehhez hagyományos úton össze
kellett a mért eredményeket vetni. Még egyszerűbben fogalmazva - a
távolbahatás végtelenül gyorsan megtörtént, de hiába, mert az
információt ebből nem lehetett kihámozni. Pontosan ezt fejezi ki az
egyik legnevezetesebb matematikai bizonyítás, az ún. Bell-féle
egyenlőtlenség.
Mi ennek a "megkerülését" javasoljuk, kihasználva azt a tényt, hogy
egy összefonódott fotonpárokat használó apparátusokban mindkét oldalon
összeomlik a hullámfüggvény, ha kinyerjük a "melyik-út" információt,
méghozzá térbeli és időbeli távolságtól függetlenül.
Vagyis, nem a részecskepárok tulajdonságaiból próbáljuk meg méréssel
kitalálni, hogy mit akar nekünk küldeni a távoli fél, hanem éppen
ellenkezőleg - a mérést éppen csak arra használjuk, hogy összeomlasszuk
vele a hullámfüggvény interferenciáját a másik oldalon.
Az általunk javasolt kísérlet sematikus elrendezését az alábbi ábra
szemlélteti -
Ebben az elrendezésben félúton a Föld és a Mars között helyezkedik
el a jelforrás, ami az összefonódott részecskepárokat kelti egy
kétrés-apparátus közbeiktatásával, majd a szignál és idler (másoló)
párokat kvázi párhuzamos pályán a két távoli szemlélő (Alíz és Bo) felé
küldi. Példánkban egyirányú kommunikációs csatornát alakítunk így ki,
amelyben Bob elméletileg csak passzív szemlélő, Alíz viszont szabadon
dönthet arról, hogy miként viselkedjen a hullámfüggvény mindkét oldalon.
Alíz tudja, amit mi is (mármint, hogy semmilyen információt nem fog
tudni kinyerni ha detektálja a "melyik-rés" információt; mégis úgy
építi meg adóberendezését, hogy az képes legyen erre a mérésre. Nem
azért, hogy a mért eredményekből következtessen, hanem azért, hogy ha
akarja, össze tudja omlasztani a hullámfüggvényt (és az
interferencia-képet) Bob oldalán, aki ezt látja.
Így végső soron Alíz 1-bites információt tud küldeni Bob-nak a
következőképpen - Ha az elforgatható tükröket úgy állítja be, hogy a
fotonpárok nála is interferáljanak, akkor Bob oldalán is interferálni
fognak, és egyezményesen ez jelentheti például a 0-át. Ha viszont Alíz
úgy állítja be az elforgatható tükröket, hogy minden egyes fotonpár
útvonal-információját detektálni tudja, (sőt, ezt akár még meg is
jeleníti saját maga számára, hogy tudatos szemlélőként ismerhesse azt
minden egyes fotonnál), akkor az interferencia-képnek Bob oldalán is
össze kell omlania egyetlen unalmas "fénykúppá". Ez jelentené az 1-es
bit elküldését.
Fontos látnunk, hogy - bár az interferencia-kép kialakulása vagy
összeomlása időt vesz igénybe - tekintve hogy csak több tíz, száz vagy
ezer egyedi foton egymásutánisága alakítja ki az interferencia-képet
(vagy nem), mégis - az ennek értelmezéséhez szükséges idő teljessen
független a távolságtól.
Alíz és Bob lehetne akár egy másik naprendszeben, galaxisban vagy a
világegyetem két peremén, milliárd fényévnyire, ez a távolság ebben az
esestben teljesen lényegtelen.
A következtetésünk a következő - ha a fizikai törvényei működnek, és
a világegyetem objektív realitás, akkor Alíznak képesnek kell lennie
ezen a módon 1-bites információt (vagy 1-bites információs csomagok
egymásutániságát, tehát gyakorlatilag bármit) fénysebességnél
gyorsabban küldeni.
A kísérlet másik lehetséges kimenetele
Tegyük fel, hogy a nem túl távoli jövőben - akár 10-15 év múlva -
képesek leszünk megépíteni ezt a kommunikációs kísérleti eszközt, de
nem járunk sikerrel. Alíz hiába méri meg a foton-ikerpárok
paramétereit, ezzel valamiért mégsem omlasztja össze Bob oldalán az
interferencia-képet.
Nos, a negatív eredmény ezt jelenti, hogy nem tudunk fénysebességnél
gyorsabban kommunikálni. Helyette viszont kísérleti bizonyítékot kapunk
egy legalább ilyen furcsa és ijesztő felvetésre - hogy a világegyetem
nem objektív valóság.
Ha a hullámfüggvény nem omlik össze Alíz megfigyeléseitől Bob
oldalán, ez azt jelenti, hogy a hullámfüggvény összeomlása nem egy
objektív, fizikai folyamat. Ilyen esetben azt kell, hogy feltételezzük,
hogy maga a megfigyelő képes csak összeomlasztani a hullámfüggvényt,
vagyis a megfigyelő szubjektív világegyeteme független a másik
megfigyelőétől.
Ebből az következne,
(kísérletileg igazoltan!) hogy nincs objektív valóság.
Másképp - minden szemlélő a saját szubjektív
világegyetemében él, amelyet saját maga, saját magának alakít ki, vagy
él meg - és csak a saját megfigyeléseitől (eseleg hitétől) függ, hogy
abban összeomlik-e egy hullámfüggvény, visszapattan-e egy labda a
sarokról, leesik-e egy váza, lezuhan-e egy repülő, és hogy léteznek-e
valójában tündérek, boszorkányok, szörnyek, lidércek és sárkányok.
Ez nyilván sokkólóan nagy ugrásnak és hirtelen váltásnak tűnik az
elektronok, fotonok és egyéb, felfoghatatlanul kicsiny részecskék és a
számunkra lényeges "megfoghatónak tűnő" világegyetem tárgyai és
élőlényei között, de ha valaki jobban végiggondolja, nem az.
Ha a kvantumok szintjén szubjektív a világegyetem, akkor magasabb
szinteken is az. Ilyen egyszerű, bármilyen döbbenetesen hangzik is
mindez.
Ha viszont a hullámfüggvény összeomlik, amint Alíz elkezdi
megfigyelni a "melyik-út" információt, akkor az objektív realitás
értelmében "csupán" az Einsteini relativitáselmélet dől meg, és egyben
képesek kell, hogy legyünk egy nagyon különleges távérzékelési eszköz
létrehozására, amelyet "kvantum-radarnak" neveztünk el.
Javasolt kísérlet 2.
- Kvantum-radar a jelen idejű hipertér síkjának és a jövő
idejű fénykúp felszínének és 1-bites irányszkennelésére nemlokális,
asszimetrikus, összefonódott részecskék interferencia-képének
fluktuációs vizsgálatával
Érdeklődő olvasóink számtalan ismeretterjesztő könyvben,
filmben és műsorban találkozhattak már a "fénykúp" (light cone)
fogalmával, amely szemléletesen ábrázolja a téridő általunk belátható,
illetve elvben meg nem ismerhető régióit.
A vizuális megjelenítésben a függőleges tengely az időt, a
vízszintes pedig a teret szimbolizálja; a jelen pillanat és a szemlélő
térben elfoglalt helyzete az, ahol a múlt és a jövő kúpjainak csúcsai
találkoznak. Mindez a fénysebességre, illetve arra az elvre épül, hogy
a fénynél semmilyen hatás (információ, energia és anyag, de még a
gravitáció sem) haladhat gyorsabban (a kúp fénysebességgel szélesedik a
térben a jövő irányába, illetve ugyanúgy szűkül a múltból a jelen felé
haladva).
Így bármi is történik a jelenben, az - leglábbis a
relativitás elmélete szerint - kirázólag olyan téridőben értelmezett
pontokra lehet hatással, amelyek a jövő irányú időnek azon térrészébe
esnek, amelyek belül vannak a táguló fénykúpon, és fordítva - a
középponti szemlélőre csak olyan múltbéli események lehetnek hatással,
amely a szűkülő kúp terében találhatóak.
Vagyis amikor kitekintünk például a
világűrbe, akkor - minél távolabbi égitestet, csillagokat vagy
galaxisokat nézünk - annál régebbi állapotukban láthatjuk csak őket
(mivel a fénynek idő kell, hogy ideérjen hozzánk, a szemlélőhöz).
Vagyis, a "tényleges" jelenben ezek a csillagrendszerek már vélhetően
teljesen máshol vannak, és másmilyenek, mint amilyennek tűnnek; talán
már nem is léteznek. De mi a téridőnek ezt a részét (a tényleges
jelent) elvben nem láthatjuk, mivel kívül esnek a fénykúpon. Bár a
távoli galaxisok esetében évmilliókról, vagy évmilliárdos
"késleltetésről" van szó, bizonyos szempontból még érdekesebb
belegondolni, hogy mindez közvetlen környezetünkre is igaz. A Napot
például olyannak érzékeljük, amilyen 8 perccel ezelőtt volt; a Hold
utolsó egy másodperce esik kívül a megfigyelhető téridőn; egy távoli
lecsapó villámot pedig néhány ezred másodperccel később látunk
felvillanni, mint ahogy az ténylegesen megtörténik. Ha tovább
haladunk az egyre apróbb méretek felé, idővel eljuthatunk saját
magunkig, és kiderül, hogy még egy kezünkben tartott üdítős poharat sem
valós időben látunk, sőt - bármilyen ijesztőnek hangzik, eszerint még
önmagunkat, saját öntudatunkat sem a jelenben érzékeljük.
A kvantum-radar, amelynek megépítése elvben már ma
is lehetséges volna, talán képes lehetne bepillantani a jelen hipertér
síkjába, sőt - valószínűségi hullámának feltételezett időbeli
fluktuációival együtt - akár a jövő speciális, fénykúp felszínére eső
részére is.
Megjegyzés - azzal kapcsolatban, hogy
ezen, egyaránt fantasztikus lehetőségek közül melyik és milyen
feltételek mellett valósulhatna meg, azt érdeklődő olvasóink nemzetközi megjelenésre szánt, angol nyelvű írásunból
tájékozódhatnak részletesebben.
A kvantum-radar megépítésekor tulajdonképpen kombináljuk a korábban
ismertetett, fénysebességnél gyorsabb inforámáció-átvitelre javasolt
kommunikációs apparátust a késleltetett választásos
kvantumradír-kísérlettel oly módon, hogy egyszerűen kivesszük belőle a
"küldő" felet (tehát, aki eldönti, hogy interferálhatnak-e a szemlélő
oldalán az öszekapcsolódott ikerpárok), és a végtelenre fókuszált
kvázi-párhuzamos valószínűségi hullámokat egyszerűen "szabadjára"
engedjük a világűr tetszőlegesen kiválasztott tér-iránya felé.
Másképp fogalmazva, a késleltettt választásos
kvantumradír-kísérletből kivesszük a videóban ábrázolt apparátus teljes
alsó részét, az összes prizmát, tükröt és detektort - így a berendezés
másik végponja,illetve annak térbeli mélysége hirtelen általunk
meghatározatlanná válik, pontosabban - a kvázi-párhuzamos
fotonsugarakat eltérítő tükrökkel kilőjük a világűr mélységébe, a idő
jövője felé, általunk tetszőlegesen kiválasztott térirányokban.
A kvantum-radar szemléletes, elvi vázlata a következőképpen
ábrázolható -
De akkor ilyen esetben mi dönti el, hogy mit fogunk látni a helyi
interferencia-ernyőn?
Amennyiben a valószínűségi hullám összeomlása objektív, fizikai
folyamat, és a késleltetett választásos kvantumradír-kísérlet kiterjeszthető az egybeesési számláló nélkül,
akkor a helyi interferencia-ernyőn kialakuló mintázat attól fog
függeni, hogy milyen jellegű lesz majd az első kölcsönhatás a
kiválasztott térirányban szabadon repülő részecske-ikerpárok és a
világegyetem egy (tetszőlegesen távoli) objektuma között. Pontosabban,
attól függ, hogy ez a kölcsönhatás olyan jellegű-e, hogy "eltörli",
vagy elkülöníti és "felhasználja" (a további evolúció szempotjából
elkülönítve) a melyik-rés információt.
Rendkívül fontos újra kiemelnünk, hogy az eredmény (tehát
a távoli térbeli és /vagy időbeli távolságban bekövetkező kölcsönhatás)
megfigyelése azonnali lehet (a céltárgy ilyen
értelemben vett távolságától függetlenül).
Ha a késleltetett-választásos kvantumradír kísérletének elképesztő
eredményeiből indulunk ki, akkor elképzelhető, hogy a
hipertér teljes síkjának, és/vagy a fénykúp
palástján értelmezett jövőnek ezt a részét már a
jelenben megfigyelhetjük, és mégsem okozhatunk
paradaxont. Miért? Azért, mert ha a foton valószínűségi hulláma a
fénykúp palástja mentén halad, tehát hiába szezünk tudomást a jövő
kvantumállapotáról, (éppen a távolság miatt) már nem tehetünk semmit,
hogy paradox módon megváltoztassuk azt. Ha pedig a hipertér jelen
síkjából szerzünk információt, akkor nagyon elegáns módon hozzájárulunk
ugyan annak evolúciójához, mégsem keletkezik paradaxon, csupán mert
pont a mérésünkkel tettük azt olyanná.
Végső soron úgy is fogalmazhatunk, hogy megfordultak a szerepek -
a helyi interferencia-ernyőn azt láthatjuk, hogy a világegyetem
kiválasztott térirányú része "megmér-e" minket; bármi is van abban az
irányban, és bármilyen távol; azaz hogy a kölcsönhatás összeomlasztja,
vagy szabadon hagyja létezni a helyileg megfigyelt valószínűségi
hullámot.
Ezzel egy 1-bites információhoz juthatunk minden térirány jövőjének
kvantumjellemzőiről, tehát készíthetünk egy tetszőleges felbontású
"képet", ha minden térirányt végigpróbálunk. De hogy a kép pontosan mit
mutat, mennyire lesz változatos, még nem tudhatjuk.
Még egyszerűbben, létrehozhatjuk a jövő fénykúpjának
hiperpalástján megjelenő, és/vagy a hipertér síkjának optikailag
elérhetetlen kvantumállapot-térképét - most, a
jelenben.
Javasolt kísérlet 3. - Multidimenzionális
valószínűségi hiperhullámok teóriája
Felvetjük,
hogy a kétrés-kísérletekben az egyenként, egymás után kibocsájtott,
látszólag függetlenül repülő fotonok és elektronok azért tudnak idővel
interferencia-képet kialakítani, mert a forrás és az
interferencia-ernyő között valószínűségi hullámaik nem csak térben, de időben
is szabadon oszcillálnak, és így találkozhatnak mind a jövőbéli,
mind a múltbéli társaikkal (vagyis amiket előttük, és utánunk lövünk
ki), mielőtt visszatérnének a jelenbe, hogy ézékelhetővé váljanak a
referencia ernyőn. Felvetjük a lehetőségét, hogy az interakció (vagyis
a "röppályájukat" befolyásoló kölcsönhatás) a hipertérben megy
végbe.
Ez (a cikk szerzőjének tudomása szerint) egy
teljesen új megközelítés, amelyet még nem vizsgált senki kísérletileg,
pedig talán ez volna a legkönnyebben kivitelezhető (nem kell hozzá a
világűrbe helyeznünk a kísérleti apparátust). Elképzelhető, hogy a
kilövések gyakoriságának finom változtatásai (sűrítés vagy ritkítás)
hatással lennének az interferenciakép tisztaságára, ezzel majdhogynem
bizonyítanánk is az elképzelést.
Sőt, még az is lehetséges, hogy egy (még el nem nevezett
konstans) segítségével összefüggést lehetne kimutatni a
térdimenziók, és az idő dimenziójának mérésére használt
mértékegységeink között (hiszen az interferenciakép változása a rések
távolságának függvényében könnyedén vizsgálható; ha az interferenciakép
tényleg változik az emissziós idők fügvényében is, akkor például a
méter, és a másodperc hipertérben értelmezett relációját is ki lehetne
mutatni).
A felvetett elméletet "Multidimenzionális
hiperhullám-elméletnek" neveztük el, utalva arra, hogy a
részecskék vagy fotonok valószínűségi hullámai (amelyeket a
szekvenciális kétrés-kísérletekben egymás után, függetlenül lőnek ki az
interferencia-ernyő felé), nem csak a tér, hanem az idő dimenziójában
(sőt, talán magasab dimenziókban) is képesek egymással kölcsönhatásba
lépni, mielőtt a megfigyelő jelenébe visszatérve
manifesztálódnának.
Ez az egyetlen felvetésünk a három javasolt kísérlet közül, amelyet
már most is el lehetne végezni itt, a Földön (egy jól felszerelt
kvantum-optikai laborban).
További ínyencségek
Nemzetközi megjelenésre szánt, angol nyelvű cikkünkben a
következő, nem kevéssé lebilincselően érdekes felvetésekkel élünk még a
fentieken kívül -
-
Javasoljuk a kétrés-kísérlet kiterjesztését az idő dimenziójára (tehát,
hogy fizikailag egyetlen résünk legyen csak, de azt kétszer nyissuk
meg, és zárjuk is be az egyes fotonok vagy elektronok áthaladása
során); feltételezzük, hogy így is interferecia-képet kaphatunk
- Felvetjük, hogy a késleltetett
választásos kvantumradír kísérletek lokális megfigyelése azért függhet
a tetszőlegesen távoli tértől és időtől, mert bár a fotonok csupán
fénysebességgel terjednek, azok valószínűségi hullámai azonnal a teljes
világegyetemen végigfutnak
- Feltesszük a kérdést, hogy mi
történik, ha a kvantumradar a világűr, ill. a világegyetem egy olyan
része felé irányul, amely annak ismert határáig nem tartalmaz olyan
anyagot vagy energiát, amivel a pásztázó fotonsugár kölcsönhatásba
léphet (feltételezzük, hogy az ellenkező irányból visszatér majd saját
forrásához, amennyiben a tér az univerzum határán egy magasabb
dimenzióban önmagába görbül)
- Megvizsgáljuk, hogy mi törtnénne,
ha a kvantumradar összefonódott részecske-párjainak pásztázó
sugara fekete lyukba ütközne (feltételezzük, hogy annihilálódna a helyi
fél-foton is, így sem összeomlott, sem tiszta interferencia-képet nem
kapnánk, így a kvantum-radarral előre tudnánk jelezni egy fekete lyuk
útját, mielőtt az belépne a téridő fénykúp álal optikailag megismerhető
részébe)
- Megvizsgáljuk annak a lehetőségét,
hogy mi történik egy ilyen szimmetrikus, szuperlumináris kommunikációs
kísérletben, ha a BBO kristálynál bekövetkező PDC konverzió és a
keletkező összefonódott fotonpárok optikai szeparációja csupán illúzió,
pontosabban, nem a foton válik ketté, hanem a foton haladási útjába eső
téridő önmaga; feltételezzük, hogy ebben az esetben a
szuperlumináris kommunikáció még mindig létrejöhetne, ám végtelen
sebesség helyett "csupán" kétszeres fénysebességű lehetne maximum,
viszont a 3-dimenziós teret egy magasabb dimenzióban kellene
szétválasztani, és ez komoly implikációkkal járna nagy általánosságban
is a téridő szerkezetének egészére nézve
- Megvizsgáljuk a
szuperdeterminizmus kérdését és helyette a szuper-összefonódás
elméletét javasoljuk (Felvetjük,
hogy esetleg nincs is elvi különbség egy kommunikációs folyamat során
az információt küldő és azt fogadó fél között (vagyis pl. Alíz pontosan
azt küldi Bobnak, amire Bob tudatosan vagy tudat alatt számít, és amit
kettőjük tudatának szuperpozíciója alakít ki))
-
Végül visszatérünk a kvantumfizika egyik alaptézisének számító
"véletlen" fogalmához, és felvetjük, hogy ami véletlennek tűnik, nem
csak, hogy lehet egy magasabb dimenziószámú térben történő eseménynek a
3-dimenziós vetülete, de akár egy korábbi, számunkra ismeretlen
(természetes) forrású részecske-összefonódás következménye amelyben a
távoli, ismeretlen helyen és időben tartózkodó ikerpárral történik
valami, és ez okozza a látszólag véletlenszerű, helyi eseményt;
Legvégül,
levonjuk a konklúziókat a szükséges kutatási irányvonalakkal
kapcsolatban, hiszen az általunk javasolt kísérletek mindegyike akár
már most is, vagy legkésőbb az elkövetkezendő 10-15 éven belül
elvégezhető lesz.
Zárszó
Cikkünk mintegy másfél évnyi előkészület után lát napvilágot, amely
alatt több ezer oldalnyi tanulmány, kísérlet, elemzés és értelmezés
áttekintésére volt lehetőség egyaránt - főleg annak fényében, hogy
saját kísérleti javaslatokat is tettünk egy igencsak szokatlan
kommunikációs és távérzékelési eszköz létrehozására, amely - mellesleg
- homlokegyenest szembemegy az Einsteini relativitáselmélet
legalapvetőbb axiómáival.
Ehhez nagy merészség kell, aminek tükrében talán még furcsábban
hathat, hogy cikkünk szerzője egyáltalán nem állítja, hogy értené a
kvantumfizikát. Azt viszont igen, hogy senki más sem - "If you
think you understand Quantum Physics [...] you've clearly missed
something" (Aki azt gondolja, érti a kvantumfizikát [...],
annak valami nyilván elkerülte a figyelmét) - mondta a tudományág
hajnalán, sőt, még fénykorában is R. Feynman, a legkiválóbb elmék
egyike.
Egyvalamit
mindenképpen megígérünk - ha kellő számú visszajelzés, érdeklődés és
hozzászólás érkezik akár angol nyelvű, nemzetközi megjelenésre szánt
írásunkkal kapcsolatban, akár jelen cikkünk viszonylatában, akkor
mindenképpen folytatjuk majd utazásunkat Alízzel Csodaországban, amely
- mint azt már mindannyian kristálytisztán látjuk - a mi világunk is
egyben.
2009-2010.12.11.
Budapest, Amszterdam,
Nagy Gergely
Időkép.hu
Részlet „Tom Perks: A titokzatos szabad-energia” című könyvéből
Forrás:http://shaumbra-hu.info
Neoo Szerző: "A szabad energia paradigmája arasznyira közelítette
meg a valóság képzeletbelei ajtajának küszöbét. Már csak egy apró lökés
kell... te teszed a dolgod?"
Teszed, amiben hiszel?
A mi érdekünk, a mi feladtunk…
…Fejlett és fejlődő országokban egyaránt, mozgalmak alakultak és
alakulnak, abból a célból, hogy az új technológia (vákuum, avagy
nullponti energia) hétköznapi életben is mihamarabb bevezetésre
kerüljön. Ezen mozgalmak fő célja nem más, mint együttműködés: bármely
szimpatizáns társadalmi csoporttal és egyénnel, hogy közös összefogáson
alapuló szabad-energia aktivizmust hozzon létre. Elérkezett az idő, hogy
multidiszciplináris szövetségek jöjjenek létre, illetve kollektív
összefogások szülessenek a fenntartható és bőséges energia-termelő -
rendszerek népszerűsítésére.
Ha alapvető, gyökeres változást szeretnénk látni világunk jelenlegi
energiastruktúrájában, ez által, a gazdasági, társadalom, és szociális
berendezkedés felépítésében, a szabad-energia tisztán és kétségek és
alternatíva nélküli megoldást jelent az emberi faj kollektív
ujjá-születéséhez. Az új technológia életre kelti az emberiség azon ősi
vágyát, hogy egy energiától független, bőséggel megáldott élet-minőséget
alakítson ki.
Minderre nagy igény és szűkség is van, hiszen az élet minden
területéhez szükséges energia nem lehet csupán néhány ipari szolgáltató
kizárólagos tulajdona, hanem minden egyes ember eredendő, kozmikus úton
veleszületett joga. A társadalmi hozzáállásnak azonban tükröznie kell
igényét erre a közös jogra, valamint ezt a jogot a közeljövő vezető
egyéniségeinek is képviselnie kell.
Amíg jelenleg is számos szabad energiás technológia áll fejlesztés
alatt, természetesen, általánosan nagy szükség van az új paradigma
társadalmi támogatására is. Bizonyos mozgalmak közvetlen kapcsolat
kiépítésén dolgoznak spirituális irányultságú, illetve megfelelő
tudatosságú magántőke és felhasználásra alkalmas szabad- energia
technológiák feltalálói, kutatói között.
Hétköznapi emberként is fel kell ismernünk, hogy a kollektív, tömeges
támogatás a szabad energia technológia hétköznapi életben történő
megjelenéséhez elengedhetetlenül szükséges. Fel kell ismernünk, hogy a
jelenlegi energia előállító rendszerek hanyatlása nyilvánvaló, és amikor
ez a hanyatlás hirtelen felgyorsul, majd a fosszilis üzemanyagokra
épült rendszerek elkerülhetetlenül összeomlanak, valójában nem
társadalmi káosz és nincstelenség, hanem egy magasabb szintű életforma
megjelenése várható a Föld bolygón.
A szabad-energia paradigmájára vonatkozólag, a hétköznapi ember
feladata a kollektív összefogás, információ terjesztése kell, hogy
legyen. Hiszen minden egyes, gyönyörű bolygónkat taposó ember és élőlény
közös érdeke, hogy a jelenleg használt energiaellátó rendszerek
megújuljanak: egy környezet-kímélő, fenntartható, közel ingyenes,
bárhonnan elérhető potenciállal rendelkező forrás válthassa azokat.
Széleskörű társadalmi támogatottság elengedhetetlen ahhoz, hogy valóban
effektív változás keletkezzen az energia előállításának mikéntjében,
hatásfokában, valamint, nem utolsósorban, annak tulajdonosi hátterében.
Írók, újságírók, tanárok és tanítók, mozgalmak, szervezetek és
alapítványok elnökei, tagjai, marketing szakértők, mindazon közösségek
és egyének, akik a mozgalommal, illetve eredendően az új energia által
ígért lehetőségekkel bármilyen formában szimpatizálnak, közösségként és
egyénként is rengeteget tehetnek az új technológia népszerűsítésért,
köztudatban történő elterjesztésért.
A szabad-energia életképessége ugyanis teljes mértékben attól függ,
mekkora nyilvános támogatást és közösségi akaraterőt tud maga mögé
állítani, annak érdekében, hogy jelenlegi rendszereinket a lehető
leghamarabb, és minél inkább probléma-mentesen váltani tudja.
Napjainkban is egyértelműen előrelátható, hogy az új technológia
eddig titkolt potenciálja akkor kap igazi, széles körű lehetőséget
kibontakozására, amikor társadalom, egy közösség és egy ország vezetői -
nem ellenezni, létét eltitkolni - hanem a szabad-energia és az arra
épülő szerkezetek bevezetését minden eszközzel segíteni, támogatni
fogják...
Világ energiák tükrében (3 fejezet)
A mai embernek szükségszerűen fel kell ismernie tehát azt az
egyetemes törvényt, hogy az Univerzumot alkotó energia állandó és örök.
Változatos formái alkotnak Világegyetemben mindent, ami van, volt és
létezni fog: az energiának mindössze a megjelenési alakja változik. Ezen
törvény elfogadása után a kor embere megteheti első lépését, hogy - a
jelenleg használt energia-előállítási rendszerek tulajdonságai alapján -
a jövőt képviselő, új-típusú energia működési elvét meghatározza.
Az egyéni és a kollektív tudás egyaránt, tapasztalás által,
folyamatosan fejlődik. Hogy a Világegyetemet alkotó energia-masszát
milyen formában használjuk fel, az attól függ, milyen mértékben értjük
meg annak felépítését, valós szerkezetét. Egyszerűbben: amint a kor
embere tisztába kerül azzal a ténnyel, hogy az őt körülölelő tér bármely
pontja tiszta energia, a továbbiakban nem szükséges erősen korlátolt,
fizikai minőségben és limitált mennyiségben előforduló energia-hordozók
után kutatnia.
A jelenleg elterjedt energia-előállítási minta - melyet a bemutatásra
kerülő, új típusú rendszer ellentétjeként nevezhetünk régi energiának -
mára elavult, nem felel meg a mai ember gyors mértékű szellemi
fejlődésének. Mivel a következő fejezetek energetikai minőségekről
szólnak, a régi és új energia fogalmának tisztázása mindenképpen
szükséges.
A jelenleg felhasznált energia-termelő rendszerek a polaritás elvén alapulnak:
Régi, duális, avagy poláris rendszernek nevezünk minden olyan energia
megnyilvánulást, amely egy kiindulópontból, az első pólusból haladva
idővel arányosan növekszik, majd - robbanás jellegű energia-leadás
következtében - a második pólusban kisül. Ritmikus ismétlődéssel
munkáját az első pólusból kiindulva újrakezdi. Kicsit más
megközelítésből kifejezve - talán egyszerűbben - az energia két pólus
között lüktetve, pozitív és negatív végletek között vibrálva nyilvánul
meg.
(A dualitás rendszere az élet számtalan területén megnyilvánul:
gondoljunk csak alapvető energiatermelési rendszerekre: a robbanómotor
vagy az elektromos-váltóáram működési elvére. A tudománytól eltekintve, a
polaritás elméletén alapulnak a modern társadalom más, alapvetően
meghatározó rendszerei, például a modern kori politikai berendezkedés
is.)
Új típusú energetikai minta
Ahhoz, hogy az új típusú technológia teljesítményben az elődjeit
felülmúlni legyen képes, nyilvánvalóan egyedi - a jelenleg használt
rendszereinktől erősen eltérő - tulajdonságokkal, működési elvvel kell
rendelkeznie. Ez az elv pedig a következő:
Ha az energia az első pólusból kiindulva nem éri el a második pólust
és nem sül ki, visszahullik önmagába, akkor egy folyamosan megújuló és
növekedő, egyre erőteljesebb potenciál vélik elérhetővé. A poláris
megnyilvánulás helyett egypólusú rendszer alakul ki, melyben az energia,
második pólus hiányában, nem csapódik ki, hanem fokozatosan növekszik.
Saját lényébe visszatérve újra és újra generálja önmagát. Ez az
úgynevezett új típusú energia elve.
Az új típusú energetikai minta, - röviden új energia - rendszere
tehát egypólusú. Nincs második pólus, így határtalanul terjed és
sugárzik, folyamatos megújulásra képes: szüntelenül újjáteremti önmagát,
gyakorlatilag végtelen potenciálok sorozatát hordozza magában.
Természete egységes, önmagában teljes, független kinyilatkozás, amely
egyesíti a poláris technológiára jellemző lüktetést. Erejét saját
magából táplálva nyeri, mégpedig úgy, hogy folyamatosan önmagába tér
vissza. Így valóban képes újra és újra magasabb energetikai szint
elérésére.
Ezt a típusú rendszert kutató tudósok, illetve feltalálók
elméleteiket, kísérleti gépezeteiket, szabad-, nullpont, ingyen-,
illetve új-energia névvel egyaránt illetik, mely kifejezések ugyanarra a
jelenségre, illetve az arra épülő találmányokra vonatkoznak. A számos
elnevezés közül a szabad-energia a név bizonyul leginkább kifejezőnek,
hiszen nevében is sugallja azt a függetlenséget, melynek potenciálját
ezek a rendszerek magukban hordozzák.
A kötetlen, helytől és fizikai dimenziótól független, bőséges
erőforrások elnevezései közül pedig az ingyen-energia címke tűnik a
legszerencsétlenebb választásnak: mai tudatunk - természetesen,
megalapozott indokkal – nagy mértében alkalmazkodott ahhoz a tényhez,
hogy az életben semmi sincs „ingyen”: a kor átlagemberének ugyanis, a
mindennapi megélhetéséért is keményen meg kell dolgoznia. (Ez a jelenség
azonban nem a természet, sokkal inkább az attól eltávolodott, modern
ember által felépített gazdasági rendszer hibája)
Az új típusú energia rendszerén alapuló találmányok: a szabad-energia jellegzetességei
Bármely energia legfontosabb és lényegesebb tulajdonsága, hogy
kizárólag akkor képes nagymértékű teljesítményt kifejteni, ha egyetlen
irányba áramlik. Az új energiás rendszerek képessége azért exponenciális
jellegű, mert struktúrájuk egységes, összesített, mindenféle
megosztástól mentes. Így valóban képesek lehetnek arra a nem mindennapi
teljesítményre, hogy állandóan növekedés fázisában tartózkodjanak.
Mivel az ezen az elven üzemelő berendezések - klasszikus értelemben
vett - üzemanyag nélkül működnek, újabb indok szolgál „szabad-energia
rendszer” elnevezés mellett. A szabad energia legfontosabb jellemzője,
hogy pólusokat egyesít magában, melyek összeolvadásával hatalmas erejű
potenciál keletkezik. Az új energia elvén alapuló jelenségek további
közös tulajdonsága, hogy egy adott anyag, illetve energia-forma
átalakuláson, tehát transzmutáción megy keresztül, majd megnövekedett
frekvenciával rendelkező, kifinomultabb - azaz szublimált alakban, egy
magasabb energetikai szintet képviselő formában jelenik meg.
Az új energia működési elve természetesen semmilyen összefüggésben
nem áll a klasszikus értelemben vett alternatív-energia előállítási
módszerekkel (Szél- és víz-erőművek, nap-elemek)
Az összefoglaló néven, röviden új, nullpont,- vagy szabad energiának
nevezett technológiát tehát határozottan meg kell különböztetnünk a
megújuló energiaforrások csoportjától.
Minden szabad-energia elvén alapuló szerkezet alapvető és
legfontosabb tulajdonsága, hogy több energiát állít elő, mint amennyi az
üzemeltetéséhez szükséges. Így ezek a rendszerek természetes bőséget
nyújthatnak az olyan közösségeknek, amelyek - megfelelő szellemi tudás
birtokában - képesek megépíteni azokat…