Kedd, 2019-11-19
Amatőrcsillagász honlapomja
Honlap-menü
A fejezet kategóriái
Cikkeim [1]
kedvenc cikkeim [24]
csillagászati hírek [3]
CERN-nel kapcsolatos cikkek [17]
Az OPERA kutatásokkal kapcsolatos cikkek [9]
A fénysebességen túli kutatásokkal foglalkozó cikkek [5]
Az idő dimenzió. [2]
Körkérdésünk
Értékeld honlapomat
Összes válasz: 7
Statisztika

Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0
Belépés
Főoldal » Cikkek » kedvenc cikkeim

Új energia 3.rész

 

 

Mire számítunk az eddigiek alapján?

Arra, hogy ha külön-külön megvizsgáljuk a D0 detektor-ernyő által rögzített fotonok képét külön-külön kigyűjtve és összegezve a becsapódások helyét mind a 4 lehetőségre nézve (tehát különválasztva azon 4 esetet, amikor a másoló, "idler" fotonpárok a kép alsó részén a D1, D2, D3 vagy D4 detektor-ernyők valamelyikére vetültek), akkor a D1-es és D2-es ernyőn történő idler-észlelések esetbén D0 ernyőn interferencia-képet kapunk (hiszen ha D1-ben vagy D2-ben észleltük a foton-pár ikertestvérét, akkor ebből nem tudtuk meg az útvonal-információt), míg a D3 és D4-es ernyőn történő idler-észlelések esetén összeomlott interferencia-képet kell hogy lássunk (hullámzó csíkok nélkül, hiszen "megtudtuk" az eredeti foton útját, így az elvesztette hullámfüggvényének szabadságát). Erre számítunk tehát, ez a matematikai predikció.

Szemléletesen -

És pontosan ez történik. Nem is ez az igazán érdekes ebben a kísérletben, és nem is ezért építették meg ezt a bonyolultnak tűnő apparátust. Van egy rejtett, direkt trükk, amit elsőre talán nem vettünk észre, pedig szándékosan alakították így ki az elrendezést a kutatók.

Ami igazán figyelemre méltó, és lenyűgöző is egyben, hogy a szignál, és az őket másoló ("idler") ikertestvéreik optikailag nem azonos hosszúságú utat kell, hogy megtegyenek, mielőtt a detektor-ernyőiket elérik. Sőt - a "szignál" fotonok, amelyek a D0 (vizsgált) detektor-ernyőre vetülnek, sokkal előbb kell, hogy odaérjenek végcéljukhoz, mint az őket másoló, velük összefonódott ikertestvéreik, a másoló "idlerek".

Vagyis a szignál fotonok már réges-régen becsapódtak a D0 képernyőbe, amikor az idler-ek még el sem kezdték csapongó útjukat az alsó részben található tükrök labirintusában.

Most kell, hogy észrevegyük a látszólagos paradaxont - A D0 detektor-képernyőn kialakuló mintázat attól függ, hogy mi történik a másoló (idler) párokkal jóval később. Dehát a D0 ernyőn már megtörtént az észlelés! Hogyan befolyásolhatná egy későbbi esemény a D0 ernyőn már jól meghatározható helyen rögzített becsapódás pozícióját?

Ráadásul semmi sem akadályozza meg azt, hogy a kép alsó részén található teljes tükörrendszert a detektorokkal együtt nagyon-nagyon messzire (akár üvegszálas, optikai kábelen a Föld másik felére, a Holdra vagy a Marsra, vagy a világűr egy távoli pontjára) elvigyük. Az eredmény mégis ugyanaz lesz, és ez tényleg nem kevésbé elképesztő.

Úgy tűnik, hogy egy későbbi esemény befolyásolja azt, ami már korábban megtörténik - és ez, valljuk be, igencsak paradox és észbontó felismerés is egyben. Lehetséges ez? Mármint, azon kívül, hogy bizonyítottan megtörténik?

A válasz vélhetően az, hogy igen - már csak azért is mert a kísérlet megismételhető, és sokan meg is ismételték. A következtetés elkerülhetetlennek tűnik - ez az (észbontó) kísérlet a jövőbe (lagalábbis a saját jövőjébe) lát.

Igaz, hogy csak néhány milliárdod másodperccel előre; és az is, hogy a jövőnek csak egy nagyon erősen behatárolható részébe tekinthet bele (a fénykúp hiperfelszínén zajló eseményekbe), de mégis, az elv megvalósul. És hogy miért nem ismerték ezt fel a döbbenetes tényt a tudósok, akik a kísérletet végezték? És miért nem lett ez azonnal világszenzáció?

 

Nos, a tudósok felismerték. Világszenzáció azért nem lett, mert a kísérletet végzők azt is bemutatták, hogy - legalábbis ebben az elrendezésben - a D0 ernyőn megjelenő, a jövőre vonatkozó információt az össze-vissza becsapódó fotonok kvantum-zajából csak akkor lehet kiszűrni, ha előbb kielemezzük az "egybeesési számláló" adatait, azt viszont csak utólag tehetjük meg. Másképp fogalmazva - az információ a jövőről megjelenik ugyan, de a kvantum-káosz megfejthetetlenül bonyolult mintázataiba rejtőzik előlünk.

Megjegyzés - A kísérlettel kapcsolatos félreértések többségét az okozza, hogy nagyon sokan úgy értelmezik a történteket, hogy a jövőbeli esemény (az idler fotonok jövője) visszamenőleg megváltoztatja a múltat (vagyis a D0 ernyőn már megtörtént és rögzített szignál fotonok becsapódás helyét). Rendkívül fontos még egyszer kihangsúlyoznunk, hogy nem ez történik. A jövő nem megváltoztatja, hanem a jelennel együtt befolyásolja és alakítja ki hogy mi történhet a D0 ernyőn és a másoló (idler) fotonnal, amelyek egymás ikerpárjaiként kényszerkapcsolatban vannak; téren és időn át, a dimenzionális távolságoktól teljesen függetlenül. Talán csak annyit kell finomítanunk az értelmezésen, mint amennyit a Wheeler-féle intergalaktikus késleltetett kvantumradír-kísérletnél is tettünk; Ahelyett, hogy kijelentenénk, hogy a jövő okozza a múltat (amit paradox retrokauzalitásnak is hiheténk), inkább úgy fogalmazunk, hogy a jelenből éppúgy következik a jövő, mint fordítva; implikáció helyett ekvivalenciával állunk szemben.

Ez tehát nem paradaxon, mégis egy rendkívüli következményekkel járó felismerés, melynek világképükre gyakorolt hatása ma még szinte fel sem mérhető. Mindazonáltal szinte határtalan lehetőségekkel kecsegtet a távérzékelés, és a fénysebességnél gyorsabb kommunikáció megvalósítása terén. Mindezekre építve a következő, saját kísérleteket javasoljuk nemzetközi megjelenésre szánt, angol nylvű cikkünkben is. A lényeget természetesen (képletektől, bonyolult kvantumfizikai hivatkozásoktól és rövidítésektől menetesen) magyarul is összefoglaljuk érdeklődő olvasóink számára. (Az ábrákat csak angolul készítettük el, így azokat külön feliratozzuk a képek alatt)

Figyelem! Most elhagyjuk a kísérleti fizika biztonságos (már megismert) területét, és az elméleti fizika (vagy, ha valaki számára túl fantasztikusnak hangzanának ötleteink, akkor a sci-fi) területére merészkedünk, tetszés szerinti, egyéni értelmezéstől függően.

Mégis, amennyire csak lehetséges, a most következő - meglehetősen őrülten hangzó kísérletek és teóriák ismertetése (felvetése) során, megpróbálunk ragaszkodni a már megismert és megismételhető, bizonyíthatóan létező jelenségekhez (sőt, azokból vezetjük le képtelen javaslatainkat). Mindemellett megpróbáljuk megtartani az elméleti fizika egyik legfontosabb jellemzőjét, nevezetesen, hogy a kísérleteinkhez predikciókat is párosítunk - megpróbálván egyensúlyozni a tudomány és a fantasztikum, valamint a fizika, és a filozófia láthatóan egyre inkább összemosódó határvonalain.

Javasolt kísérlet 1. - Fénysebességnél gyorsabb szimplex információátvitel interferometrikus hullámfüggvény-összeomlás indukációval és vizsgálattal szimmetrikus, párkeltéses, késleltetett választásos kvantumradír segítségével

El kell, hogy ismerjük, az egyszerűsített elnevezés is kicsit ijesztően hangzik, de tulajdonképpen egyszerűbb, mint az előbbi elrendezés.

A kísérlet célja, hogy megpróbáljuk kivitelezni a "lehetetlent" - fénysebességnél gyorsabban információt továbbítani A pontból B pontba, két tudatos szemlélő (nevezzük őket Alíz-nak és Bob-nak) között, akik legyenek egymástól nagyon távol; a példa kevéért a Földön és a Marson.

Normál esetben kb. 10 percig tartana, amíg a fény elérne a Földről a Marsra és fordítva; ugyanez igaz a rádióhullámokra is, és az Einstein-i relativitáselmélet szerint ennél gyorsabban elvileg is tejességgel lehetetlen kommunikálni.

Megjegyzés - Annak idején, amikor a párkeltés és a non-lokalitás jelenségét felfedezték és elkezdték tanulmányozni, természetesen az elsők között merült fel, hogy nem lehetne-e ezt felhasználni fénysebességnél gyorsabb kommunikációra. Hiszen a szétválasztott ikerpárok közötti kényszer-kapcsolat azonnali és mind térbeli, mind időbeli távolságtól teljesen független; és ha ez igaz, joggal reménykedhetnénk abban, hogy ezt "végtelenül gyors" információ-átvitelre is fel lehet használni.

Sok-sok kísérletet végeztek, ám mindegyik kudarccal zárult; méghozzá pont azért, mert bármelyik oldalon próbálták is megmérni az összekapcsolódott részecskepárok tulajdonságait, az eredményből nem derült ki semmi. Bár maga a helyi mérés mindig adott valamilyen eredményt (pl. 1-est vagy 0-át, ami lehetett spin, polarizáció, vagy bármilyen más komplementer tulajdonság terén), ebből nem lehetett eldönteni, hogy a másik oldal "akarta-e ezt" nekünk küldeni, vagy pont mi, a mérésünkkel tettük azt "ilyenné". Később, amikor (hagyományos kommunikáció útján) az eredményeket összevetették a két oldalon, akkor persze bizonyíthatóvá vált, hogy bármelyik fél is végezte el a mérést, mindig abban a pillanatban megváltozott a távoli részecske-ikertestvér állapota is (és valóban azonnal, fénysebességnél gyorsabban), de ehhez hagyományos úton össze kellett a mért eredményeket vetni. Még egyszerűbben fogalmazva - a távolbahatás végtelenül gyorsan megtörtént, de hiába, mert az információt ebből nem lehetett kihámozni. Pontosan ezt fejezi ki az egyik legnevezetesebb matematikai bizonyítás, az ún. Bell-féle egyenlőtlenség.

Mi ennek a "megkerülését" javasoljuk, kihasználva azt a tényt, hogy egy összefonódott fotonpárokat használó apparátusokban mindkét oldalon összeomlik a hullámfüggvény, ha kinyerjük a "melyik-út" információt, méghozzá térbeli és időbeli távolságtól függetlenül.

Vagyis, nem a részecskepárok tulajdonságaiból próbáljuk meg méréssel kitalálni, hogy mit akar nekünk küldeni a távoli fél, hanem éppen ellenkezőleg - a mérést éppen csak arra használjuk, hogy összeomlasszuk vele a hullámfüggvény interferenciáját a másik oldalon.

Az általunk javasolt kísérlet sematikus elrendezését az alábbi ábra szemlélteti -

Ebben az elrendezésben félúton a Föld és a Mars között helyezkedik el a jelforrás, ami az összefonódott részecskepárokat kelti egy kétrés-apparátus közbeiktatásával, majd a szignál és idler (másoló) párokat kvázi párhuzamos pályán a két távoli szemlélő (Alíz és Bo) felé küldi. Példánkban egyirányú kommunikációs csatornát alakítunk így ki, amelyben Bob elméletileg csak passzív szemlélő, Alíz viszont szabadon dönthet arról, hogy miként viselkedjen a hullámfüggvény mindkét oldalon.

Alíz tudja, amit mi is (mármint, hogy semmilyen információt nem fog tudni kinyerni ha detektálja a "melyik-rés" információt; mégis úgy építi meg adóberendezését, hogy az képes legyen erre a mérésre. Nem azért, hogy a mért eredményekből következtessen, hanem azért, hogy ha akarja, össze tudja omlasztani a hullámfüggvényt (és az interferencia-képet) Bob oldalán, aki ezt látja.

Így végső soron Alíz 1-bites információt tud küldeni Bob-nak a következőképpen - Ha az elforgatható tükröket úgy állítja be, hogy a fotonpárok nála is interferáljanak, akkor Bob oldalán is interferálni fognak, és egyezményesen ez jelentheti például a 0-át. Ha viszont Alíz úgy állítja be az elforgatható tükröket, hogy minden egyes fotonpár útvonal-információját detektálni tudja, (sőt, ezt akár még meg is jeleníti saját maga számára, hogy tudatos szemlélőként ismerhesse azt minden egyes fotonnál), akkor az interferencia-képnek Bob oldalán is össze kell omlania egyetlen unalmas "fénykúppá". Ez jelentené az 1-es bit elküldését.

Fontos látnunk, hogy - bár az interferencia-kép kialakulása vagy összeomlása időt vesz igénybe - tekintve hogy csak több tíz, száz vagy ezer egyedi foton egymásutánisága alakítja ki az interferencia-képet (vagy nem), mégis - az ennek értelmezéséhez szükséges idő teljessen független a távolságtól.

Alíz és Bob lehetne akár egy másik naprendszeben, galaxisban vagy a világegyetem két peremén, milliárd fényévnyire, ez a távolság ebben az esestben teljesen lényegtelen.

A következtetésünk a következő - ha a fizikai törvényei működnek, és a világegyetem objektív realitás, akkor Alíznak képesnek kell lennie ezen a módon 1-bites információt (vagy 1-bites információs csomagok egymásutániságát, tehát gyakorlatilag bármit) fénysebességnél gyorsabban küldeni.

A kísérlet másik lehetséges kimenetele

Tegyük fel, hogy a nem túl távoli jövőben - akár 10-15 év múlva - képesek leszünk megépíteni ezt a kommunikációs kísérleti eszközt, de nem járunk sikerrel. Alíz hiába méri meg a foton-ikerpárok paramétereit, ezzel valamiért mégsem omlasztja össze Bob oldalán az interferencia-képet.

Nos, a negatív eredmény ezt jelenti, hogy nem tudunk fénysebességnél gyorsabban kommunikálni. Helyette viszont kísérleti bizonyítékot kapunk egy legalább ilyen furcsa és ijesztő felvetésre - hogy a világegyetem nem objektív valóság.

Ha a hullámfüggvény nem omlik össze Alíz megfigyeléseitől Bob oldalán, ez azt jelenti, hogy a hullámfüggvény összeomlása nem egy objektív, fizikai folyamat. Ilyen esetben azt kell, hogy feltételezzük, hogy maga a megfigyelő képes csak összeomlasztani a hullámfüggvényt, vagyis a megfigyelő szubjektív világegyeteme független a másik megfigyelőétől.

Ebből az következne, (kísérletileg igazoltan!) hogy nincs objektív valóság.

Másképp - minden szemlélő a saját szubjektív világegyetemében él, amelyet saját maga, saját magának alakít ki, vagy él meg - és csak a saját megfigyeléseitől (eseleg hitétől) függ, hogy abban összeomlik-e egy hullámfüggvény, visszapattan-e egy labda a sarokról, leesik-e egy váza, lezuhan-e egy repülő, és hogy léteznek-e valójában tündérek, boszorkányok, szörnyek, lidércek és sárkányok.

Ez nyilván sokkólóan nagy ugrásnak és hirtelen váltásnak tűnik az elektronok, fotonok és egyéb, felfoghatatlanul kicsiny részecskék és a számunkra lényeges "megfoghatónak tűnő" világegyetem tárgyai és élőlényei között, de ha valaki jobban végiggondolja, nem az.

Ha a kvantumok szintjén szubjektív a világegyetem, akkor magasabb szinteken is az. Ilyen egyszerű, bármilyen döbbenetesen hangzik is mindez.

Ha viszont a hullámfüggvény összeomlik, amint Alíz elkezdi megfigyelni a "melyik-út" információt, akkor az objektív realitás értelmében "csupán" az Einsteini relativitáselmélet dől meg, és egyben képesek kell, hogy legyünk egy nagyon különleges távérzékelési eszköz létrehozására, amelyet "kvantum-radarnak" neveztünk el.

Javasolt kísérlet 2. - Kvantum-radar a jelen idejű hipertér síkjának és a jövő idejű fénykúp felszínének és 1-bites irányszkennelésére nemlokális, asszimetrikus, összefonódott részecskék interferencia-képének fluktuációs vizsgálatával

Érdeklődő olvasóink számtalan ismeretterjesztő könyvben, filmben és műsorban találkozhattak már a "fénykúp" (light cone) fogalmával, amely szemléletesen ábrázolja a téridő általunk belátható, illetve elvben meg nem ismerhető régióit. 

A vizuális megjelenítésben a függőleges tengely az időt, a vízszintes pedig a teret szimbolizálja; a jelen pillanat és a szemlélő térben elfoglalt helyzete az, ahol a múlt és a jövő kúpjainak csúcsai találkoznak. Mindez a fénysebességre, illetve arra az elvre épül, hogy a fénynél semmilyen hatás (információ, energia és anyag, de még a gravitáció sem) haladhat gyorsabban (a kúp fénysebességgel szélesedik a térben a jövő irányába, illetve ugyanúgy szűkül a múltból a jelen felé haladva).

Így bármi is történik a jelenben, az - leglábbis a relativitás elmélete szerint - kirázólag olyan téridőben értelmezett pontokra lehet hatással, amelyek a jövő irányú időnek azon térrészébe esnek, amelyek belül vannak a táguló fénykúpon, és fordítva - a középponti szemlélőre csak olyan múltbéli események lehetnek hatással, amely a szűkülő kúp terében találhatóak.

Vagyis amikor kitekintünk például a világűrbe, akkor - minél távolabbi égitestet, csillagokat vagy galaxisokat nézünk - annál régebbi állapotukban láthatjuk csak őket (mivel a fénynek idő kell, hogy ideérjen hozzánk, a szemlélőhöz). Vagyis, a "tényleges" jelenben ezek a csillagrendszerek már vélhetően teljesen máshol vannak, és másmilyenek, mint amilyennek tűnnek; talán már nem is léteznek. De mi a téridőnek ezt a részét (a tényleges jelent) elvben nem láthatjuk, mivel kívül esnek a fénykúpon. Bár a távoli galaxisok esetében évmilliókról, vagy évmilliárdos "késleltetésről" van szó, bizonyos szempontból még érdekesebb belegondolni, hogy mindez közvetlen környezetünkre is igaz. A Napot például olyannak érzékeljük, amilyen 8 perccel ezelőtt volt; a Hold utolsó egy másodperce esik kívül a megfigyelhető téridőn; egy távoli lecsapó villámot pedig néhány ezred másodperccel később látunk felvillanni, mint ahogy az ténylegesen megtörténik. Ha tovább haladunk az egyre apróbb méretek felé, idővel eljuthatunk saját magunkig, és kiderül, hogy még egy kezünkben tartott üdítős poharat sem valós időben látunk, sőt - bármilyen ijesztőnek hangzik, eszerint még önmagunkat, saját öntudatunkat sem a jelenben érzékeljük. 

A kvantum-radar, amelynek megépítése elvben már ma is lehetséges volna, talán képes lehetne bepillantani a jelen hipertér síkjába, sőt - valószínűségi hullámának feltételezett időbeli fluktuációival együtt - akár a jövő speciális, fénykúp felszínére eső részére is.

Megjegyzés - azzal kapcsolatban, hogy ezen, egyaránt fantasztikus lehetőségek közül melyik és milyen feltételek mellett valósulhatna meg, azt érdeklődő olvasóink nemzetközi megjelenésre szánt, angol nyelvű írásunból tájékozódhatnak részletesebben.

A kvantum-radar megépítésekor tulajdonképpen kombináljuk a korábban ismertetett, fénysebességnél gyorsabb inforámáció-átvitelre javasolt kommunikációs apparátust a késleltetett választásos kvantumradír-kísérlettel oly módon, hogy egyszerűen kivesszük belőle a "küldő" felet (tehát, aki eldönti, hogy interferálhatnak-e a szemlélő oldalán az öszekapcsolódott ikerpárok), és a végtelenre fókuszált kvázi-párhuzamos valószínűségi hullámokat egyszerűen "szabadjára" engedjük a világűr tetszőlegesen kiválasztott tér-iránya felé.

Másképp fogalmazva, a késleltettt választásos kvantumradír-kísérletből kivesszük a videóban ábrázolt apparátus teljes alsó részét, az összes prizmát, tükröt és detektort - így a berendezés másik végponja,illetve annak térbeli mélysége hirtelen általunk meghatározatlanná válik, pontosabban - a kvázi-párhuzamos fotonsugarakat eltérítő tükrökkel kilőjük a világűr mélységébe, a idő jövője felé, általunk tetszőlegesen kiválasztott térirányokban.

A kvantum-radar szemléletes, elvi vázlata a következőképpen ábrázolható -

De akkor ilyen esetben mi dönti el, hogy mit fogunk látni a helyi interferencia-ernyőn?

Amennyiben a valószínűségi hullám összeomlása objektív, fizikai folyamat, és a késleltetett választásos kvantumradír-kísérlet kiterjeszthető az egybeesési számláló nélkül, akkor a helyi interferencia-ernyőn kialakuló mintázat attól fog függeni, hogy milyen jellegű lesz majd az első kölcsönhatás a kiválasztott térirányban szabadon repülő részecske-ikerpárok és a világegyetem egy (tetszőlegesen távoli) objektuma között. Pontosabban, attól függ, hogy ez a kölcsönhatás olyan jellegű-e, hogy "eltörli", vagy elkülöníti és "felhasználja" (a további evolúció szempotjából elkülönítve) a melyik-rés információt.

Rendkívül fontos újra kiemelnünk, hogy az eredmény  (tehát a távoli térbeli és /vagy időbeli távolságban bekövetkező kölcsönhatás) megfigyelése azonnali lehet (a céltárgy ilyen értelemben vett távolságától függetlenül).

Ha a késleltetett-választásos kvantumradír kísérletének elképesztő eredményeiből indulunk ki, akkor elképzelhető, hogy a hipertér teljes síkjának, és/vagy a fénykúp palástján értelmezett jövőnek ezt a részét már a jelenben megfigyelhetjük, és mégsem okozhatunk paradaxont. Miért? Azért, mert ha a foton valószínűségi hulláma a fénykúp palástja mentén halad, tehát hiába szezünk tudomást a jövő kvantumállapotáról, (éppen a távolság miatt) már nem tehetünk semmit, hogy paradox módon megváltoztassuk azt. Ha pedig  a hipertér jelen síkjából szerzünk információt, akkor nagyon elegáns módon hozzájárulunk ugyan annak evolúciójához, mégsem keletkezik paradaxon, csupán mert pont a mérésünkkel tettük azt olyanná.

Végső soron úgy is fogalmazhatunk, hogy megfordultak a szerepek -  a helyi interferencia-ernyőn azt láthatjuk, hogy a világegyetem kiválasztott térirányú része "megmér-e" minket; bármi is van abban az irányban, és bármilyen távol; azaz hogy a kölcsönhatás összeomlasztja, vagy szabadon hagyja létezni a helyileg megfigyelt valószínűségi hullámot.

Ezzel egy 1-bites információhoz juthatunk minden térirány jövőjének kvantumjellemzőiről, tehát készíthetünk egy tetszőleges felbontású "képet", ha minden térirányt végigpróbálunk. De hogy a kép pontosan mit mutat, mennyire lesz változatos, még nem tudhatjuk.

Még egyszerűbben, létrehozhatjuk a jövő fénykúpjának hiperpalástján megjelenő, és/vagy a hipertér síkjának optikailag elérhetetlen kvantumállapot-térképét - most, a jelenben.

Javasolt kísérlet 3. - Multidimenzionális valószínűségi hiperhullámok teóriája

Felvetjük, hogy a kétrés-kísérletekben az egyenként, egymás után kibocsájtott, látszólag függetlenül repülő fotonok és elektronok azért tudnak idővel interferencia-képet kialakítani, mert a forrás és az interferencia-ernyő között valószínűségi hullámaik nem csak térben, de időben is szabadon oszcillálnak, és így találkozhatnak mind a jövőbéli, mind a múltbéli társaikkal (vagyis amiket előttük, és utánunk lövünk ki), mielőtt visszatérnének a jelenbe, hogy ézékelhetővé váljanak a referencia ernyőn. Felvetjük a lehetőségét, hogy az interakció (vagyis a "röppályájukat" befolyásoló kölcsönhatás) a hipertérben megy végbe.

Ez (a cikk szerzőjének tudomása szerint) egy teljesen új megközelítés, amelyet még nem vizsgált senki kísérletileg, pedig talán ez volna a legkönnyebben kivitelezhető (nem kell hozzá a világűrbe helyeznünk a kísérleti apparátust). Elképzelhető, hogy a kilövések gyakoriságának finom változtatásai (sűrítés vagy ritkítás) hatással lennének az interferenciakép tisztaságára, ezzel majdhogynem bizonyítanánk is az elképzelést.

Sőt, még az is lehetséges, hogy egy (még el nem nevezett konstans) segítségével összefüggést lehetne kimutatni a térdimenziók, és az idő dimenziójának mérésére használt mértékegységeink között (hiszen az interferenciakép változása a rések távolságának függvényében könnyedén vizsgálható; ha az interferenciakép tényleg változik az emissziós idők fügvényében is, akkor például a méter, és a másodperc hipertérben értelmezett relációját is ki lehetne mutatni).

A felvetett elméletet "Multidimenzionális hiperhullám-elméletnek" neveztük el, utalva arra, hogy a részecskék vagy fotonok valószínűségi hullámai (amelyeket a szekvenciális kétrés-kísérletekben egymás után, függetlenül lőnek ki az interferencia-ernyő felé), nem csak a tér, hanem az idő dimenziójában (sőt, talán magasab dimenziókban) is képesek egymással kölcsönhatásba lépni, mielőtt a megfigyelő jelenébe visszatérve manifesztálódnának. 

Ez az egyetlen felvetésünk a három javasolt kísérlet közül, amelyet már most is el lehetne végezni itt, a Földön (egy jól felszerelt kvantum-optikai laborban).

További ínyencségek

Nemzetközi megjelenésre szánt, angol nyelvű cikkünkben a következő, nem kevéssé lebilincselően érdekes felvetésekkel élünk még a fentieken kívül -

- Javasoljuk a kétrés-kísérlet kiterjesztését az idő dimenziójára (tehát, hogy fizikailag egyetlen résünk legyen csak, de azt kétszer nyissuk meg, és zárjuk is be az egyes fotonok vagy elektronok áthaladása során); feltételezzük, hogy így is interferecia-képet kaphatunk

- Felvetjük, hogy a késleltetett választásos kvantumradír kísérletek lokális megfigyelése azért függhet a tetszőlegesen távoli tértől és időtől, mert bár a fotonok csupán fénysebességgel terjednek, azok valószínűségi hullámai azonnal a teljes világegyetemen végigfutnak

- Feltesszük a kérdést, hogy mi történik, ha a kvantumradar a világűr, ill. a világegyetem egy olyan része felé irányul, amely annak ismert határáig nem tartalmaz olyan anyagot vagy energiát, amivel a pásztázó fotonsugár kölcsönhatásba léphet (feltételezzük, hogy az ellenkező irányból visszatér majd saját forrásához, amennyiben a tér az univerzum határán egy magasabb dimenzióban önmagába görbül)

- Megvizsgáljuk, hogy mi törtnénne, ha a kvantumradar összefonódott részecske-párjainak pásztázó sugara fekete lyukba ütközne (feltételezzük, hogy annihilálódna a helyi fél-foton is, így sem összeomlott, sem tiszta interferencia-képet nem kapnánk, így a kvantum-radarral előre tudnánk jelezni egy fekete lyuk útját, mielőtt az belépne a téridő fénykúp álal optikailag megismerhető részébe)

- Megvizsgáljuk annak a lehetőségét, hogy mi történik egy ilyen szimmetrikus, szuperlumináris kommunikációs kísérletben, ha a BBO kristálynál bekövetkező PDC konverzió és a keletkező összefonódott fotonpárok optikai szeparációja csupán illúzió, pontosabban, nem a foton válik ketté, hanem a foton haladási útjába eső téridő önmaga; feltételezzük, hogy ebben az esetben  a szuperlumináris kommunikáció még mindig létrejöhetne, ám végtelen sebesség helyett "csupán" kétszeres fénysebességű lehetne maximum, viszont a 3-dimenziós teret egy magasabb dimenzióban kellene szétválasztani, és ez komoly implikációkkal járna nagy általánosságban is a téridő szerkezetének egészére nézve

- Megvizsgáljuk a szuperdeterminizmus kérdését és helyette a szuper-összefonódás elméletét javasoljuk (Felvetjük, hogy esetleg nincs is elvi különbség egy kommunikációs folyamat során az információt küldő és azt fogadó fél között (vagyis pl. Alíz pontosan azt küldi Bobnak, amire Bob tudatosan vagy tudat alatt számít, és amit kettőjük tudatának szuperpozíciója alakít ki))

- Végül visszatérünk a kvantumfizika egyik alaptézisének számító "véletlen" fogalmához, és felvetjük, hogy ami véletlennek tűnik, nem csak, hogy lehet egy magasabb dimenziószámú térben történő eseménynek a 3-dimenziós vetülete, de akár egy korábbi, számunkra ismeretlen (természetes) forrású részecske-összefonódás következménye amelyben a távoli, ismeretlen helyen és időben tartózkodó ikerpárral történik valami, és ez okozza a látszólag véletlenszerű, helyi eseményt;


Legvégül, levonjuk a konklúziókat a szükséges kutatási irányvonalakkal kapcsolatban, hiszen az általunk javasolt kísérletek mindegyike akár már most is, vagy legkésőbb az elkövetkezendő 10-15 éven belül elvégezhető lesz.

Zárszó

Cikkünk mintegy másfél évnyi előkészület után lát napvilágot, amely alatt több ezer oldalnyi tanulmány, kísérlet, elemzés és értelmezés áttekintésére volt lehetőség egyaránt - főleg annak fényében, hogy saját kísérleti javaslatokat is tettünk egy igencsak szokatlan kommunikációs és távérzékelési eszköz létrehozására, amely - mellesleg - homlokegyenest szembemegy az Einsteini relativitáselmélet legalapvetőbb axiómáival.

Ehhez nagy merészség kell, aminek tükrében talán még furcsábban hathat, hogy cikkünk szerzője egyáltalán nem állítja, hogy értené a kvantumfizikát. Azt viszont igen, hogy senki más sem - "If you think you understand Quantum Physics [...] you've clearly missed something" (Aki azt gondolja, érti a kvantumfizikát [...], annak valami nyilván elkerülte a figyelmét) - mondta a tudományág hajnalán, sőt, még fénykorában is R. Feynman, a legkiválóbb elmék egyike.

Egyvalamit mindenképpen megígérünk - ha kellő számú visszajelzés, érdeklődés és hozzászólás érkezik akár angol nyelvű, nemzetközi megjelenésre szánt írásunkkal kapcsolatban, akár jelen cikkünk viszonylatában, akkor mindenképpen folytatjuk majd utazásunkat Alízzel Csodaországban, amely - mint azt már mindannyian kristálytisztán látjuk - a mi világunk is egyben.

2009-2010.12.11.
Budapest, Amszterdam,
Nagy Gergely

Időkép.hu

Részlet „Tom Perks: A titokzatos szabad-energia” című könyvéből

Forrás:http://shaumbra-hu.info

Neoo Szerző: "A szabad energia paradigmája arasznyira közelítette meg a valóság képzeletbelei ajtajának küszöbét. Már csak egy apró lökés kell... te teszed a dolgod?"

Teszed, amiben hiszel?
A mi érdekünk, a mi feladtunk…

…Fejlett és fejlődő országokban egyaránt, mozgalmak alakultak és alakulnak, abból a célból, hogy az új technológia (vákuum, avagy nullponti energia) hétköznapi életben is mihamarabb bevezetésre kerüljön. Ezen mozgalmak fő célja nem más, mint együttműködés: bármely szimpatizáns társadalmi csoporttal és egyénnel, hogy közös összefogáson alapuló szabad-energia aktivizmust hozzon létre. Elérkezett az idő, hogy multidiszciplináris szövetségek jöjjenek létre, illetve kollektív összefogások szülessenek a fenntartható és bőséges energia-termelő - rendszerek népszerűsítésére.

Ha alapvető, gyökeres változást szeretnénk látni világunk jelenlegi energiastruktúrájában, ez által, a gazdasági, társadalom, és szociális berendezkedés felépítésében, a szabad-energia tisztán és kétségek és alternatíva nélküli megoldást jelent az emberi faj kollektív ujjá-születéséhez. Az új technológia életre kelti az emberiség azon ősi vágyát, hogy egy energiától független, bőséggel megáldott élet-minőséget alakítson ki.

Minderre nagy igény és szűkség is van, hiszen az élet minden területéhez szükséges energia nem lehet csupán néhány ipari szolgáltató kizárólagos tulajdona, hanem minden egyes ember eredendő, kozmikus úton veleszületett joga. A társadalmi hozzáállásnak azonban tükröznie kell igényét erre a közös jogra, valamint ezt a jogot a közeljövő vezető egyéniségeinek is képviselnie kell.

Amíg jelenleg is számos szabad energiás technológia áll fejlesztés alatt, természetesen, általánosan nagy szükség van az új paradigma társadalmi támogatására is. Bizonyos mozgalmak közvetlen kapcsolat kiépítésén dolgoznak spirituális irányultságú, illetve megfelelő tudatosságú magántőke és felhasználásra alkalmas szabad- energia technológiák feltalálói, kutatói között.

Hétköznapi emberként is fel kell ismernünk, hogy a kollektív, tömeges támogatás a szabad energia technológia hétköznapi életben történő megjelenéséhez elengedhetetlenül szükséges. Fel kell ismernünk, hogy a jelenlegi energia előállító rendszerek hanyatlása nyilvánvaló, és amikor ez a hanyatlás hirtelen felgyorsul, majd a fosszilis üzemanyagokra épült rendszerek elkerülhetetlenül összeomlanak, valójában nem társadalmi káosz és nincstelenség, hanem egy magasabb szintű életforma megjelenése várható a Föld bolygón.

A szabad-energia paradigmájára vonatkozólag, a hétköznapi ember feladata a kollektív összefogás, információ terjesztése kell, hogy legyen. Hiszen minden egyes, gyönyörű bolygónkat taposó ember és élőlény közös érdeke, hogy a jelenleg használt energiaellátó rendszerek megújuljanak: egy környezet-kímélő, fenntartható, közel ingyenes, bárhonnan elérhető potenciállal rendelkező forrás válthassa azokat. Széleskörű társadalmi támogatottság elengedhetetlen ahhoz, hogy valóban effektív változás keletkezzen az energia előállításának mikéntjében, hatásfokában, valamint, nem utolsósorban, annak tulajdonosi hátterében.

Írók, újságírók, tanárok és tanítók, mozgalmak, szervezetek és alapítványok elnökei, tagjai, marketing szakértők, mindazon közösségek és egyének, akik a mozgalommal, illetve eredendően az új energia által ígért lehetőségekkel bármilyen formában szimpatizálnak, közösségként és egyénként is rengeteget tehetnek az új technológia népszerűsítésért, köztudatban történő elterjesztésért.

A szabad-energia életképessége ugyanis teljes mértékben attól függ, mekkora nyilvános támogatást és közösségi akaraterőt tud maga mögé állítani, annak érdekében, hogy jelenlegi rendszereinket a lehető leghamarabb, és minél inkább probléma-mentesen váltani tudja.

Napjainkban is egyértelműen előrelátható, hogy az új technológia eddig titkolt potenciálja akkor kap igazi, széles körű lehetőséget kibontakozására, amikor társadalom, egy közösség és egy ország vezetői - nem ellenezni, létét eltitkolni - hanem a szabad-energia és az arra épülő szerkezetek bevezetését minden eszközzel segíteni, támogatni fogják...

Világ energiák tükrében (3 fejezet)

A mai embernek szükségszerűen fel kell ismernie tehát azt az egyetemes törvényt, hogy az Univerzumot alkotó energia állandó és örök. Változatos formái alkotnak Világegyetemben mindent, ami van, volt és létezni fog: az energiának mindössze a megjelenési alakja változik. Ezen törvény elfogadása után a kor embere megteheti első lépését, hogy - a jelenleg használt energia-előállítási rendszerek tulajdonságai alapján - a jövőt képviselő, új-típusú energia működési elvét meghatározza.

Az egyéni és a kollektív tudás egyaránt, tapasztalás által, folyamatosan fejlődik. Hogy a Világegyetemet alkotó energia-masszát milyen formában használjuk fel, az attól függ, milyen mértékben értjük meg annak felépítését, valós szerkezetét. Egyszerűbben: amint a kor embere tisztába kerül azzal a ténnyel, hogy az őt körülölelő tér bármely pontja tiszta energia, a továbbiakban nem szükséges erősen korlátolt, fizikai minőségben és limitált mennyiségben előforduló energia-hordozók után kutatnia.

A jelenleg elterjedt energia-előállítási minta - melyet a bemutatásra kerülő, új típusú rendszer ellentétjeként nevezhetünk régi energiának - mára elavult, nem felel meg a mai ember gyors mértékű szellemi fejlődésének. Mivel a következő fejezetek energetikai minőségekről szólnak, a régi és új energia fogalmának tisztázása mindenképpen szükséges.

A jelenleg felhasznált energia-termelő rendszerek a polaritás elvén alapulnak:

Régi, duális, avagy poláris rendszernek nevezünk minden olyan energia megnyilvánulást, amely egy kiindulópontból, az első pólusból haladva idővel arányosan növekszik, majd - robbanás jellegű energia-leadás következtében - a második pólusban kisül. Ritmikus ismétlődéssel munkáját az első pólusból kiindulva újrakezdi. Kicsit más megközelítésből kifejezve - talán egyszerűbben - az energia két pólus között lüktetve, pozitív és negatív végletek között vibrálva nyilvánul meg.

(A dualitás rendszere az élet számtalan területén megnyilvánul: gondoljunk csak alapvető energiatermelési rendszerekre: a robbanómotor vagy az elektromos-váltóáram működési elvére. A tudománytól eltekintve, a polaritás elméletén alapulnak a modern társadalom más, alapvetően meghatározó rendszerei, például a modern kori politikai berendezkedés is.)

Új típusú energetikai minta

Ahhoz, hogy az új típusú technológia teljesítményben az elődjeit felülmúlni legyen képes, nyilvánvalóan egyedi - a jelenleg használt rendszereinktől erősen eltérő - tulajdonságokkal, működési elvvel kell rendelkeznie. Ez az elv pedig a következő:

Ha az energia az első pólusból kiindulva nem éri el a második pólust és nem sül ki, visszahullik önmagába, akkor egy folyamosan megújuló és növekedő, egyre erőteljesebb potenciál vélik elérhetővé. A poláris megnyilvánulás helyett egypólusú rendszer alakul ki, melyben az energia, második pólus hiányában, nem csapódik ki, hanem fokozatosan növekszik. Saját lényébe visszatérve újra és újra generálja önmagát. Ez az úgynevezett új típusú energia elve.

Az új típusú energetikai minta, - röviden új energia - rendszere tehát egypólusú. Nincs második pólus, így határtalanul terjed és sugárzik, folyamatos megújulásra képes: szüntelenül újjáteremti önmagát, gyakorlatilag végtelen potenciálok sorozatát hordozza magában. Természete egységes, önmagában teljes, független kinyilatkozás, amely egyesíti a poláris technológiára jellemző lüktetést. Erejét saját magából táplálva nyeri, mégpedig úgy, hogy folyamatosan önmagába tér vissza. Így valóban képes újra és újra magasabb energetikai szint elérésére.

Ezt a típusú rendszert kutató tudósok, illetve feltalálók elméleteiket, kísérleti gépezeteiket, szabad-, nullpont, ingyen-, illetve új-energia névvel egyaránt illetik, mely kifejezések ugyanarra a jelenségre, illetve az arra épülő találmányokra vonatkoznak. A számos elnevezés közül a szabad-energia a név bizonyul leginkább kifejezőnek, hiszen nevében is sugallja azt a függetlenséget, melynek potenciálját ezek a rendszerek magukban hordozzák.

A kötetlen, helytől és fizikai dimenziótól független, bőséges erőforrások elnevezései közül pedig az ingyen-energia címke tűnik a legszerencsétlenebb választásnak: mai tudatunk - természetesen, megalapozott indokkal – nagy mértében alkalmazkodott ahhoz a tényhez, hogy az életben semmi sincs „ingyen”: a kor átlagemberének ugyanis, a mindennapi megélhetéséért is keményen meg kell dolgoznia. (Ez a jelenség azonban nem a természet, sokkal inkább az attól eltávolodott, modern ember által felépített gazdasági rendszer hibája)

Az új típusú energia rendszerén alapuló találmányok: a szabad-energia jellegzetességei

Bármely energia legfontosabb és lényegesebb tulajdonsága, hogy kizárólag akkor képes nagymértékű teljesítményt kifejteni, ha egyetlen irányba áramlik. Az új energiás rendszerek képessége azért exponenciális jellegű, mert struktúrájuk egységes, összesített, mindenféle megosztástól mentes. Így valóban képesek lehetnek arra a nem mindennapi teljesítményre, hogy állandóan növekedés fázisában tartózkodjanak.

Mivel az ezen az elven üzemelő berendezések - klasszikus értelemben vett - üzemanyag nélkül működnek, újabb indok szolgál „szabad-energia rendszer” elnevezés mellett. A szabad energia legfontosabb jellemzője, hogy pólusokat egyesít magában, melyek összeolvadásával hatalmas erejű potenciál keletkezik. Az új energia elvén alapuló jelenségek további közös tulajdonsága, hogy egy adott anyag, illetve energia-forma átalakuláson, tehát transzmutáción megy keresztül, majd megnövekedett frekvenciával rendelkező, kifinomultabb - azaz szublimált alakban, egy magasabb energetikai szintet képviselő formában jelenik meg.

Az új energia működési elve természetesen semmilyen összefüggésben nem áll a klasszikus értelemben vett alternatív-energia előállítási módszerekkel (Szél- és víz-erőművek, nap-elemek)

Az összefoglaló néven, röviden új, nullpont,- vagy szabad energiának nevezett technológiát tehát határozottan meg kell különböztetnünk a megújuló energiaforrások csoportjától.

Minden szabad-energia elvén alapuló szerkezet alapvető és legfontosabb tulajdonsága, hogy több energiát állít elő, mint amennyi az üzemeltetéséhez szükséges. Így ezek a rendszerek természetes bőséget nyújthatnak az olyan közösségeknek, amelyek - megfelelő szellemi tudás birtokában - képesek megépíteni azokat…

Kategória: kedvenc cikkeim | Hozzáadta:: tegelysajto (2012-06-19)
Megtekintések száma: 373 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *:
Keresés
Barátaink:
  • Honlap létrehozása
  • Ingyenes online játékok
  • Online Munkaasztal
  • Oktató videók
  • uCoz Rajongók Oldala
  • Copyright MyCorp © 2019
    Ingyenes webtárhely uCoz