Vajon képesek leszünk egy napon fénynél
gyorsabb űrhajókkal utazni? Lebegő taxit hívunk, ha haza akarunk menni
egy buli után? Véd-e majd bennünket személyes erőtér, mint Asimov Alapítványában?
Ezek
a sci-fi toposzok egyszerre fantasztikusak, mivel lehetetlennek
gondoljuk őket, és közönségesek, mivel már visszaköszöntek ezer meg ezer
sci-fi könyvben és filmben. Ám ismét érdekessé válnának, ha tudnánk, mi
és miként működteti őket. Egyáltalán: megvalósulhatnak?
Mára már közhely Arthur C. Clarke eredetileg humornak szánt „törvénye”1,
mely szerint „Ha egy kiváló idősödő tudós valamiről azt állítja, hogy
az megvalósítható, valószínűleg igaza van. De ha azt mondja, hogy a
dolog lehetetlen – szinte biztos, hogy téved.”
Számos példát hozhatunk arra, amikor
neves tudósok rosszul mérték fel a jövő fejlődésének irányát. Lord
Kelvin, a viktoriánus kor egyik legnagyobb fizikusa például
kijelentette, hogy lehetetlen levegőnél nehezebb repülő szerkezeteket
építeni. Rutherford, az atommag felfedezője pedig elképzelhetetlennek
tartotta, hogy felfedezése atombomba építésébe torkollhat.
Rutherford tévedett, és ironikus módon
tévedése bizonyítéka – és az atombomba – közvetetten a lehetetlen egyik
„hivatásos” tanulmányozójának, vagyis egy sci-fi írónak köszönhető, már
amennyiben hihetünk az anekdotának, mely szerint Szilárd Leó 1932-ben,
elolvasva Wells regényét, a The World Set Free-t, amely 1933-ra teszi az atombomba megépítését2,
annyira tűzbe jött, hogy a két évtizeddel korábban megjósoltak szerint
1933-ban valóban rájött a láncreakció elvére, amellyel egyetlen urán
atommag erejét trilliószorosra lehet növelni.
A jövőkutatásnak több ága van; a
malthusiánus álláspont figyelembe veszi, hogy a fejlődésnek, illetve a
növekedésnek áthághatatlan korlátai vannak: a Föld (illetve a
Naprendszer) nyersanyag- és energiakészlete nem kimeríthetetlen.
Előrejelzéseik alapján úgy tűnik, a földi kultúra csak a sci-fi
világában terjedhet ki kozmikusan. Ám lehetetlen és lehetetlen között is
van különbség. Niels Bohr dán fizikus azt mondta: „Jósolni nagyon
nehéz, különösen, ha a jövőről van szó”.
Michio Kaku elméleti fizikus a lehetetlennek három szintjét különbözteti meg.
A lehetetlen első szintje: Ezek a
technológiák ma még lehetetlennek számítanak, de nem mondanak ellen a
fizika ismert törvényeinek, ezért módosított formában néhány száz éven
belül megvalósulhatnak. Ide tartozik a teleportáció, az
antianyag-hajtómű, a telepátia bizonyos formái, a pszichokinézis és a
láthatatlanság.
A lehetetlen második szintje:
Ezek a technológiák a fizika ismert törvényeinek peremvidékén mozognak.
Ha egyáltalán lehetségesek, több ezer vagy több millió év is szükséges
lehet a megvalósításukhoz. Ide tartoznak az időgépek, a hiperűrutazás és
a féreglyukakon való átkelés.
A lehetetlen harmadik szintje:
Ezek a technológiák ellentmondanak a fizika ismert törvényeinek. Ha
mégis lehetségesnek bizonyulnának, az alapvetően változtatná meg
ismereteinket a fizikáról.
Nemcsak a jövőkutatókat izgatja azonban a
jövő, a sci-fi írók is újabb és újabb utópiákat és disztópiákat
vázolnak fel, és bár nekik semmi esetre sem feladatuk a jövő minél
pontosabb előrejelzése, hiszen az irodalom területén alkotnak, a
fantázia szabadsága lehetővé teszi számukra, hogy korlátok nélkül
építkezzenek. Ki tudja, talán épp merész ötleteik mutatnak utat a
tudománynak?
Ezeket a sci-fi művekben ábrázolt
technológiákat a tudósok sokszor azért tartják lehetetlennek, mert arra
gondolnak, hogy civilizációnk jelenlegi szintjén lehetetlenek. Fontos
tehát a „lehetetlenségeket” rangsorolni, és soha nem haszontalan
elmélkedni rajtuk.
Vajon a legismertebb sci-fi toposzok ábrándok, vagy megvalósulhatnak? Nézzük meg őket egy fizikus szemével!
Erőtér
Mára az erőpajzs olyan bevált sci-fi technológia, amin el sem gondolkodunk: szinte már az a meglepetés, ha, akárcsak a Firefly-ban vagy a Csillagközi rombolóban (Battlestar Galactica), egy űrhajó nem
rendelkezik erőtérrel, amely elhárítaná a lövedékeket. Első pillantásra
egyszerűnek tűnik: adott egy láthatatlan, de áthatolhatatlan réteg,
amely a lézersugarakat és a meteorokat egyaránt elhárítja. Ha létezne
ilyen erőtér, az alapvetően megváltoztatná életünket: nemcsak az
űrhajókat és az országokat védené, de hidakat és utakat is lehetséges
lenne egy gombnyomással felépíteni. Akár még felhőkarcolók is
épülhetnének pusztán erőtérből, települések lennének az óceán fenekén,
és a felszíni városok fölötti erőtér szabályozhatná az időjárást.
Fölöslegessé válna az üveg és a vasbeton.
Látszólagos egyszerűsége dacára az erőtér
az egyik legnehezebb, laboratóriumban létrehozható jelenség. Ahhoz,
hogy megérthessük az erőtér működési elvét, vissza kell ugornunk Michael
Faraday-hez a XIX. századba.
Faraday laboratóriuma
Faraday egy szegény kovács fia,
autodidakta zseni volt, aki először képzelte el az „erővonalakat”,
amelyek a mágnesből kiindulva kitöltik az egész teret. Faraday ezeknek
az erővonalaknak az erősségét a laboratórium bármely pontján meg tudta
mérni. Nagyobb léptékben: ha valaki lerajzolná a Föld mágneses terét,
látná, hogy a vonalak az északi pólusból kiindulva a déli pólusnál
térnek vissza a Földbe. Faraday szemében az üres tér egyáltalán nem volt
üres, sokkal inkább erővonalakkal teli. Ez a fizika egyik legfontosabb
elmélete. Lényegében a mező leírható a tér minden pontjához rendelt
számok halmazaként.
Faraday felfedezésének köszönhetjük, hogy
ezt a cikket most képernyőn lehet elolvasni (vagy hogy ki lehet
nyomtatni). Amikor Faraday egy huzaltekercs fölött mozgatva egy mágnest
észrevette, hogy elektromos áramot fejlesztett a huzalban annak érintése
nélkül, a kezünkbe adta azt az erőt, amely modern társadalmunkat
üzemelteti.
Az elmúlt kétezer év egyik legjelentősebb
eredménye az univerzumot működtető négy kölcsönhatás azonosítása volt,
amelyek mindegyike3 mezőként is leírható. Sajnos azonban
egyik tulajdonságai sem felelnek meg egészen a sci-fi művekben szereplő
erőtérnek. Ne tegyünk még azonban le róla! Először is, lehetséges, hogy
felfedezünk egy ötödik erőt, amelyet eleddig nem sikerült
laboratóriumban megfigyelni. Talán csak kis távolságokra hat, és ezért
csillagászati mérések során sem derült eddig rá fény. (Igaz, az ötödik
erő utáni kutatások egyelőre kudarcot vallottak, tehát nagyobb a
valószínűsége annak, hogy nem létezik, mint annak, hogy igen.)
Másodszor, talán plazma4 segítségével is imitálható az erőtér egynémely tulajdonsága.
Ha egy gázt kellően magas hőmérsékletre
hevítünk, az elektronok leválnak az atommagokról, és ionizált gáz jön
létre, amelyet mágneses és elektromos mezők segítségével alakítani
lehet, többek között plazmaablakot5 (vékony plazmaréteget)
hozva létre, amely már el képes választani a vákuumot a közönséges
levegőtől. Így egy átlátszó réteg hozható létre az űrhajó körül. A Star Trekben
az erőtér a dokkot is elválasztja az űrtől, ami nemcsak díszletet
takarít meg a filmeseknek, de elméletileg meg is valósítható.
A plazmaablak hasznosíthatósága rendkívül
széles körű. Sokszor a mikroméretű gyártási folyamatokhoz vákuumra van
szükség, de vákuumban dolgozni drága mulatság. A plazmaablak azonban
könnyedén fenn tudja tartani.
Ady Hershcovitch (balra) and Michael Greene (jobbra) a plazmaablak előtt
A plazmaablak vajon képes lehet
áthatolhatatlan erőtérként is fellépni? A jövőben elvileg elképzelhető
olyan magas hőmérsékletű és nagy erejű plazmaablak, amely elpárologtatja
a beérkező lövedékeket. A sci-fiben található erőtér létrehozásához
azonban sokkal inkább több technológia kombinációja szükséges, amelyek
rétegről rétegre váltakoznak. Egy réteg nem lenne elég a lövedék
megállítására, de együtt már sikerrel járhatnak.
A plazmaablak alatt lehetne például egy
nagy energiájú lézersugarakból álló függöny, amely felhevítené a
beérkező tárgyakat. Emögött pedig egy szén nanoszálakból álló második
függöny lenne, amelynek szálai egy atom vastagságúak, de erősebbek az
acélnál. Noha manapság a leghosszabb szén nanoszál csak 15 mm hosszú,
elképzelhető olyan jövő, ahol bármilyen hosszúságú nanoszálakat képesek
leszünk gyártani. Ezeket összeszőve olyan láthatatlan (mivel minden szál
atomi méretű) réteg hozható létre, amely szinte bármilyen tárgyat képes
felfogni.
De még ez a sokrétegű pajzs sem teljesíti
a sci-fi erőtereinek összes követelményét: mivel átlátszó, a
lézersugarak továbbra is áthatolnak rajta. Lézer ellen a fotokromatikus6 technológia fejlődése jelenthet megoldást, ám jelenleg az sem állítja meg a lézersugarakat.
Lebegő autó
A Vissza a jövőbe légdeszkája Alex Needham fotója, Sanghaj
A sci-fi filmek és könyvek tele vannak lebegő autókkal, deszkákkal,
székekkel, amelyek működtetéséről az írók szerényen hallgatnak, vagy
csak annyit mondanak, hogy „antigravitációs” elven működnek. A tudomány
jelenlegi állása szerint az efféle antigravitációs eszközök
megvalósíthatatlanok, a mágneses lebegő autók azonban realitássá
válhatnak. Ha a szobahőmérsékletű szupravezetőket felfedezik a jövőben,
az ember pusztán mágneses erőterek segítségével lebegtetheti a
tárgyakat. Azt tudjuk, hogy ha két mágnest azonos pólusuk felől
közelítünk egymáshoz, a két mágnes taszítja egymást. Ugyanezen elv
alapján nagy súlyokat is fel lehet emelni a földről. A mágnesvonat már
egy a megvalósult jövő képviselői7 közül: közönséges mágnesek
segítségével lebeg a sínek fölött. Mivel a súrlódás nem létezik,
rekordsebességgel képes haladni a levegőpárnán.
A mágnesvasút azonban még meglehetősen
drága. Hatékonysága tovább növelhető szupravezetők segítségével,
amelyeknek minden elektromos ellenállása megszűnik abszolút zérus
közelében. Mivel azonban költséges ilyen mértékben lehűteni mágneseket, a
nagy áttörésre várnunk kell a szobahőmérsékletű szupravezetők
felfedezéséig (amelyek nemcsak a közlekedést, de a teljes ipart
forradalmasítanák – hiszen nem veszne el elektromos energia a
vezetékekben). Ez utóbbiak segítségével elég gazdaságosak lennének azok
az erős mágneses mezők, amelyek a lebegő autók sorozatgyártásához
szükségesek.
A jelenlegi legmagasabb hőmérsékletű szupravezető a higany-tallium-bárium-kalcium-rézoxid (Tl2Ba2Ca2Cu3O10),
amely 125 K-en (-148 °C) válik szupravezetővé, de ez elég messze áll a
szobahőmérséklettől. Még így is viszonylag megfizethető, mivel egy liter
folyékony nitrogén (amely 77K-nél válik folyékonnyá) előállítása kb.
annyiba kerül, mint egy liter tejé.
Teleportáció
A teleportáció egyike a legrégibb fantasztikus irodalmi ötleteknek8
(de már a Bibliában is említést tesznek róla; ApCsel 8:36–40) és része
szinte minden bűvész kelléktárának – talán mert annyira egyszerűnek
tűnik, elképzelhetetlen a sci-fi írók számára, hogy egy napon ne
valósulhatna meg. Ha ez megtörténne, az megváltoztatná a civilizáció
menetét. A háborúkban a csapatokat az ellenség hadállásai mögé
teleportálhatnák, a mai közlekedési rendszer és annak kiszolgáló ipara
idejétmúlttá válna.
Mára a teleportáció mindennapos kelléke a sci-fi filmeknek és sorozatoknak. Vajon létezhet?
A kérdés megválaszolásához vissza kell
térnünk az alapokhoz. A newtoni fizika szerint a teleportáció
lehetetlen: a tárgyak nem mozdulnak, míg valami nem löki meg őket, és
nem tűnnek el és bukkannak fel váratlanul máshol. A kvantumelmélet
szerint azonban a részecskék mindkettőre képesek. 1905-ben Einstein
bebizonyította, hogy a fényhullámok részecskeként is viselkedhetnek.
1920-ra a kvantumelmélet egyik vezető fizikusa, Erwin Schrödinger
számára az is nyilvánvalóvá vált, hogy ennek ellenkezője is igaz: a
részecskék, mint például az elektronok hullámtermészettel is
rendelkeznek9, és megkísérelte leírni az elektronhullámok
függvényeit. Rájött, hogy a korábbi, Bohr-féle atommodell téves, és az
atommag körül keringő elektronok helyett hullámokat kell elképzelni.
Munkája áttörést jelentett a fizika számára: a tudósok immár képesek
voltak az atom belsejébe kukkantani és részletesen megvizsgálni az
elektronhéjakat alkotó hullámokat. Maradt azonban egy kérdés, ami még
mindig nyugtalanítja a tudósokat. Ha az elektron hullámként is leírható,
mi a hullámtermészet? Erre Max Born adta meg a választ, aki azt mondta,
a hullámok lényegében a valószínűség hullámai, vagyis az elektron
részecske, ám a részecske megtalálásának valószínűségét Schrödinger
hulláma adja meg. Minél nagyobb a hullámérték, annál nagyobb eséllyel
található meg ott a részecske. Ez adja a kémia alapját: az elektronok
egyszerre több helyen is lehetnek, és két atom megosztott elektronjai
tartják össze a molekulákat. Enélkül a testünk atomjai és molekulái
szétesnének.
Ez azt is jelenti, hogy kiszámítható valószínűsége van annak, hogy „lehetetlen” események előfordulhatnak.10
Például annak a valószínűségét is meg lehet határozni, hogy egyszer
csak eltűnünk a számítógépünk elől, és mondjuk a Fidzsi-szigeteken
kötünk ki a strandon. Az az idő azonban, hogy egy efféle esemény jó
eséllyel bekövetkezhessen, hosszabb, mint az Univerzum életkora. Erre
hiába várunk, nézzük meg inkább, hogy a kvantumelmélet törvényei
segítségével építhetünk-e olyan gépet, amely egy tárgyat tetszés szerint
elteleportál, mint a sci-fi regényekben?
A válasz meglepő módon igen.
Aria Jadefang festménye
Visszatérve az elektronokra: ha két
elektron kezdetben egyszerre rezeg (vagyis koherens állapotban van),
akkor is szinkronban marad a hullámuk, ha nagy távolság választja el
őket egymástól. Ezt összefonódásnak nevezzük, és azt jelenti, hogy az
egymással kölcsönhatásba kerülő elektronok, atomok, molekulák közösen
végzik hullámmozgásukat. Akármi történik az egyik elektronnal, a másikra
is hat.
Példának okáért vegyünk két elektront és
mondjuk azt, hogy a rendszer teljes spinje nulla, vagyis ha az egyik
spin „igen”, akkor a másik „nem”. A kvantumelmélet szerint a mérést
megelőzően az elektron spinje egyszerre van mindkét állapotban, és amint
a mérés megtörtént, a hullámfüggvény összeomlik és a részecske
meghatározott állapotba kerül. Tehát ha a szóban forgó két elektron
egyikének spinjét megmérjük, és az felfelé mutat, azonnal tudhatjuk,
hogy a másik elektroné lefelé mutató. Ez a tudás gyorsabb a fénynél is –
emiatt javasolta Einstein az EPR-kísérletet (Boris Podoloskyval és
Nathan Rosennel együtt), hogy bebizonyítsa a kvantumelmélet
helytelenségét. 1980-ban Alan Aspect és kollégái elvégezték a
kísérletet, 15 méterre lévő detektorokkal mérve kalciumatomok
fotonjainak spinjét, és eredményeik a kvantumelméletet támasztották alá.
Az információ ennek alapján valóban képes tehát fénynél gyorsabban
közlekedni, csakhogy koherencia útján nem lehet nem véletlenszerű
információt küldeni.11
1993-ban az IBM tudósai, Charles
Bennettel az élen bebizonyították, hogy atomi szinten lehetséges
tárgyakat is teleportálni, pontosabban: egy részecske valamennyi
információját (tervrajzát) átküldeni. Azóta a fizikusok fotonokat, sőt
teljes céziumatomokat is teleportáltak. Talán néhány évtized sem telik
bele, és eljutunk az első teleportált vírusig vagy DNS-molekuláig.
Miként lehetséges ez?
A kvantumteleportációs kísérletekben
vegyünk két atomot, ezek neve legyen „A” és „C”, és a cél „A”
információinak átvitele „C”-be. Bevezetünk egy harmadik atomot is,
„B”-t, amelyik összefonódik „C”-vel, így koherenssé válnak. Aztán „A”
kapcsolatba kerül „B”-vel. „A” információtartalmát „B”-be visszük át,
eközben ők is koherenssé válnak. Mivel azonban „B” és „C” eredetileg
koherensek voltak, „A” információja egyúttal „C”-re is átvivődik, vagyis
lényegében „A” információja „C”-be teleportált. „A” információja a
folyamat közben megsemmisül, tehát a kísérlet végén nem lesz két kópia
belőle – vagyis ha valaha is sikerülne élőlényeket teleportálni, azok
belehalnának a folyamatba, a testük információtartalma azonban
megjelenne valahol máshol.
Felmerülhet a kérdés, hogy „A”
információtartalma miért nem vihető át közvetlenül „C”-be? Ennek
magyarázata, hogy az információt a direkt mérés megzavarná (l.
Heisenberg-féle határozatlansági elv). Tehát az információt anélkül
küldjük át, hogy megismernénk.
Kezdetben a kísérleteket fotonokkal
végezték, ám 2004-ben sikerült három berilliumatomot összefonódásra
bírni és átvinni egyik információját a másikba. Egy másik csapat
2006-ban céziumatomokból álló gáz és egy fénysugár összefonódását érte
el (ez több trilliónyi atomot jelent), és így első ízben sikerült
kvantumteleportációt elérni az információt hordozó fény és az anyag
között. 2007-ben pedig sikerült olyan módszert kifejleszteni, amelyhez
nem volt szükség összefonódásra.
Az új módszer kulcsa az anyag egy új
állapota, a Bose-Einstein kondenzátum (BEC), amely a leghidegebb anyagok
egyike: milliomodnyira van csak az abszolút nulla fölött12.
Amikor bizonyos anyagokat abszolút nulla közelébe hűtünk, az atomjaik
mind a legalacsonyabb energiaállapotba kerülnek, így valamennyien együtt
rezegnek és koherenssé válnak. A BEC ilyen módon egyfajta
makroszkopikus anyaghullámmá válik.
Bradley és kollégáinak módszere a
következő: először vesznek egy csomó szuperhideg, BEC állapotban lévő
rubídiumatomot, ezekre rubídiumnyalábot irányoznak. Ennek a nyalábnak az
atomjai a legalacsonyabb energiaszintre szeretnének kerülni, ezért
fénypulzálás formájában leadják fölös energiájukat. Ezt a fénysugarat
egy optikai kábelen keresztül elküldik: ez a sugár tartalmazza az összes
információt, amely az eredeti anyagsugarat leírhatja (vagyis valamennyi
atomjának helyét és sebességét). A fénysugár újabb BEC-hez jut, amely
eredeti anyagsugárrá alakítja a fénysugarat.
A módszer előnye, hogy nincs szükség az
atomok összefonódására, ugyanakkor a BEC-ek létfontosságúak a
működéséhez, amelyeket laboratóriumon kívül nem lehet előállítani.
Félretéve most azt, hogy a BEC-eknek milyen egyéb haszna lehet az
iparban, lássuk, megvalósulhat-e a jövőben a tárgyak és emberek
teleportációja. A fizikusok még ebben az évszázadban megoldottnak látják
a bonyolultabb molekulák teleportációját, akár egy komplett vírusét is.
Elméletileg egy személy teleportációjának sem lehet akadálya, de a
technikai problémák, amelyek ezzel járnak, meglehetősen súlyosak. Ekkora
tárgyak kvantumkoherenciáját még jó sokáig nem fogja elérni az
emberiség.
Sugározz fel, Scotty!
A kvantumteleportáció kutatásának haszna a
kvantumszámítógépek létrehozásában csapódik majd le, amely ugyanazt a
technológiát használja, csak más célból. Ám ez egy másik történet,
amelynek elbeszélésre talán egy másik cikkben kerül sor.
Az erőtér, a lebegő járművek és a
teleportáció tehát a fentiek alapján mind megvalósíthatóak – ha nem is
pontosan ugyanolyan formában, ahogyan azokat a sci-fi írók megálmodták.
Ám a valóság semmivel sem szürkébb, és az anyag és a világ működésének
ismerete alighanem még szélsőségesebb határok feszegetésére fogja
inspirálni a fantasztikum művelőit.
Szerettem volna a tudomány szemszögéből
megvizsgálni néhány sci-fi toposzt és feltárni működésük fizikai
hátterét – ebben elsősorban Michio Kaku: The Physics of the Impossible
című könyve volt segítségemre, amely nem csak a cikksorozat ötletével
szolgált, hanem új távlatokat nyitott meg előttem. A fizika végső soron
érdekesebb, mint bármely sci-fi regény: hiszen a mi világunkból
kiindulva valósít meg – igaz, néha egyelőre gondolatjáték során –
lehetetlen álmokat.
A cikk folytatásában az űrutazásról és lehetséges módozatairól gyűjtök össze pár tudományos érdekességet.
Lábjegyzetek
1 1. Ha egy kiváló idősödő
tudós valamiről azt állítja, hogy az megvalósítható, valószínűleg igaza
van. De ha azt mondja, hogy a dolog lehetetlen – szinte biztos, hogy
téved. 2. A lehetőségeink határait csak oly módon ismerhetjük meg, hogy
túllépünk rajtuk – a lehetetlen birodalmába. 3. Bármilyen kellően
fejlett technológia megkülönböztethetetlen a varázslattól.
2 Wells egy „carolinum”
nevezetű anyagról írja: „amint a bomlási folyamat megindult, [a
carolinum] továbbra is ádázul sugározta energiáit, és semmi nem
állíthatta meg.”
3 A négy alapvető kölcsönhatás a következő: 1. gravitációs, 2. elektromágneses, 3. gyenge és 4. erős.
4 A plazma az anyag negyedik
állapota (az első három a szilárd, a folyadék és a gáz), amely egyúttal
az univerzum legközönségesebb anyagállapota is, mivel a csillagok és a
csillagközi gázok is ebből vannak.
5 A plazmaablakot Ady
Herschovitch találta fel 1995-ben annak a problémának a megoldására,
hogyan lehetne eletronnyalábokkal fémet hegeszteni. A plazmaablak
mintegy 6500 °C fokra hevíti a gázt, amelyet mágneses és elektromos
mezők tartanak fogva. A részecskék megakadályozzák, hogy levegő szökjön a
vákuumkamrába.
6 A fotokromatikus technológia
olyan molekulákon alapszik, amelyek legalább két állapotot vehetnek
fel. Az egyik állapotban a molekula átlátszó, ha azonban UV fény éri, a
másik állapotába vált, amely viszont átlátszatlan.
7 Az első utasszállító
mágnesvasutat az Egyesült Királyságban építették meg, ez a birminghami
nemzetközi repülőtér és a birminghami nemzetközi pályaudvar között
közlekedett.
8 Az egyik legkorábbi
tudományos-fantasztikus mű, amely a teleportációt teszi központi
témájává Page Mitchell novellája, a „The Man Without a Body” (1877),
amelyben egy tudós távíródróton keresztül elküldi egy macska atomjait.
Amikor azonban maga is vállalkozik a kísérletre, az elem kimerül, és
csak a feje teleportálódik.
9 Az ötletet először Louis de Broglie vetette fel, aki Nobel-díjat is kapott érte.
10 Douglas Adams a Galaxis útikalauz stopposoknak című könyvében épp ezt az elvet használja fel, amikor a valószínűtlenségi meghajtóról ír.
11 Ursula K. Le Guin sci-fi
toposszá vált készüléke, az ansible a koherencia elvén alapszik, és
feltételezi, hogy értelmes információ is küldhető, így oldva meg a több
fényévre lévő civilizációk és űrhajók kommunikációját.
12 Ez a hőmérséklet csak
laboratóriumban állítható elő, minthogy az univerzumban természetesen
előforduló legalacsonyabb hőmérséklet a 3K.
|