Lengyel Ferenc vagyok, egy soproni fiatalember, aki harcol, és harcol a gnoszticizmus ellen a régi világért, Krisztusért.
2012. jún. 16. 2012. jún. 16. 14:18
A modern fizika panteista gyökereit Fritjof Capra: A
fizika taója című könyvének bemutatásával szeretném érzékeltetni. Az
szerző ebben a könyvében a keleti vallások és a modern fizika
kapcsolatáról ír. Erre már sokan utaltak a modern fizika művelői közül,
de részleteiben még senki sem tárta fel. A keleti vallásokra
(hinduizmus, buddhizmus, taoizmus) a panteisztikus szemlélet a jellemző,
ahol a világ teljes egységet képez a személytelen Istenséggel, vagy
ősszubsztanciával, és a tárgyi világ összes jelenségei, a tér az idő,
vagy az anyag csupán ennek a személytelen Istenségnek a különféle
megnyilvánulásai.
A keleti misztikus esetében a megvilágosodás pedig semmi mást nem
jelent, mint hogy a jelenségek mögött meglássa az egységet, vagyis hogy
rájöjjön arra, hogy valójában minden egy. Ez a szerző szerint egybevág a
modern kvantummechanika eredményeivel, ahol a részecskék, és az általuk
generált mezők egyáltalán nem választhatók el egymástól, mint ahogy a
relativitáselméletben sem választható el egymástól a tér és az idő.
A modern fizika szemlélete szerint tehát a tárgyi világ objektumai
teljes egységet képeznek hasonlóan a keleti miszticizmushoz, és
ellentétben a klasszikus fizika nézeteivel, ahol az anyag tovább nem
osztható, gömbszerű atomokból áll. Hasonlóan egybevág a keleti vallások
szemléletével a kvantummechanika bizonytalansági elve is.
E szerint a testeket alkotó részecskék helye és állapota, sőt
egyáltalán léte nem állapítható meg egyértelműen, hanem csak a
valószínűsíthető, hogy a tér melyik helyén, és milyen állapotban van.
Sőt, tulajdonképpen egyszerre lehet is valahol, és nem is lehet ott,
illetve létezhet is és nem is. A keleti miszticizmus pontosan ilyen
paradoxonokban gondolkodik. A valóság mélyrétegeiről olyan paradox
kijelentések olvashatóak a taoista írásokban, mint például, hogy van is,
nincs is, itt is van és ott is.
Érdekes az a gondolata is, hogy a klasszikus fizika és általában a
nyugati szemlélet, amely távolságot feltételez az Istenség és a világ
között, erősen geometrikus jellegű, vagyis térben gondolkodik, ami a
nyugati művészet formáin is megmutatkozik. Vonzódik a szabályos ésszerű
formák iránt. Ezzel ellentétben a keleti szemlélet szerint a tér csak
emberi gondolkodás terméke, amely nem látja meg a tárgyi világ egymástól
elkülönült jelenségei mögött az egységet.
Ez erősen egybeesik a modern relativitáselmélet szemléletével, ahol a
tér nem létezik az anyagtól és az energiától különálló módón, hanem
csak azoknak egyfajta relációjaként tartható számon. A hinduizmusban
kevésbé, viszont a buddhizmusban és a taoizmusban hangsúlyozottan jelen
van az állandó mozgás és változás gondolata, mivel a taoizmus a világ
jelenségeit alkotó ősszubsztanciát, a taót dinamikusnak képzeli el. A
szerző szerint a modern kvantummechanika szemléletére is hatványozottan
jellemző az állandó mozgás-változás jelensége az atomi szinteken.
Továbbá a kvantummechanika eredményei is azt mutatják, hogy az idő
folyamata: a múlt, a jövő mind összesűrűsödik a jelenben, és a keleti
miszticizmus is ehhez hasonló nézeteket vall. Sorolhatnám még az
analógiákat, amiket a szerző felsorol a keleti vallások és a modern
fizika között, de aki elolvassa a könyvet, az úgyis megismeri őket.
A panteista szemlélet tehát a modern fizikának mindkét nagy
elméletében benne gyökeredzik. Így a relativitáselméletben is, de
leginkább a kvantummechanikában. A modern fizika egyik legfőbb törekvése
az általános relativitáselmélet és a kvantummechanika egyesítése. A
relativitáselmélet a fizikai világ makroszintű rendszereit írja le. A
bolygókat, a csillagokat, és a gravitációt, vagyis ebből következően a
teret, hiszen a gravitáció a relativitáselmélet szerint nem más, mint a
tér görbülete. A két elmélet pedig azért összeegyeztethetetlen, mert
mint ahogy leírtam az atomi szinteken, amiket a kvantummechanika ír le
állandó változás, forrongás és a fent leírt bizarr fizikai jelenségek
tapasztalhatóak.
A fizika makroszintjein, vagyis a bolygók, csillagok, galaxisok
szintjén pedig elegáns, szabályos formák, lassabb, követhetőbb mozgás,
akárcsak a nyugati művészet formáiban. A kettő nem egyeztethető össze. A
két modern elmélet összeegyeztetésére tett legismertebb kísérlet a
húrelmélet, amelynek mára már rengeteg változata alakult ki. A
húrelméletről hosszan lehetne írni. Mi most elégedjünk meg annyival,
hogy ez az elmélet azt mondja ki, hogy világunk, vagyis a tér az idő és
az anyag a mikroszinteken apró, rezgő energiahúrokból áll. Ezeket a
húrokat úgy kell elképzelni, mint a gitár, vagy a hegedű húrjait, és
ezeknek a húroknak a rezgései alkotják a fizikai világ jelenségeit,
vagyis a teret, az időt és az anyagot.
Ez az elmélet a fizikusok szerint azért egyesíti a
relativitáselméletet és a kvantummechanikát, mert a húrok rezgései az
atomi világ viharos forrongásait, és változásait az atomi méreteken
elkenik, és ezért mi itt a makroszinteken nem érzékeljük, hogy a világ
valójában nem olyan szabályos és elegáns, mint amilyennek látjuk, hanem
vadul forrongó, és káoszszerű. Ezt úgy kell elképzelni, mint a csiszolt
márványlap felületét, mely nagyon kicsi mikro méreteken szabálytalan és
göcsörtös, de mi mégis teljesen simának érzékeljük, mert csak nagyon
kicsi méreteken szabálytalan tehát el van kenve ez a szabálytalanság. Ez
egy kicsit rossz példa volt a húrelmélet szemléltetésére, de valahogy
így kell elképzelni.
Miért fontos ez az elmélet a témánk szempontjából? Azért, mert ez az
elmélet a mikrovilág, vagyis a kvantummechanika dominanciáját tolja
előtérbe, amely a panteisztikus szemlélethez áll közelebb. Hiszen
lényegében azt mondja ki, hogy a fizika világban a makrojelenségek is
egészen olyanok, mint a mikrojelenségek, csak ezt mi nem érzékeljük,
mert a húrok rezgései elkenik a mikrovilág vad forrongásait. Továbbá a
mikrovilágra jellemző inkább a változás és a forrongás, amely a keleti
panteista szemlélet jellemvonása, és a fizikai világ makroszintjeire
jellemző a szabályosság és az elegancia, amely a világ és az Istenség
között távolságot feltételező nyugati és keresztény geometrikus, térhez
kötődő szemlélet jellemvonása.
A húrelméletnek a keleti gondolkodáshoz való fokozott kötődését jelzi
az is, hogy háromnál több térdimenziók, a miénkkel párhuzamos
univerzumok következnek belőle. Ezek a keleti gondolkodás jellemvonásai,
amely a látható válóság mögött másfajta további valóságokat akar
meglátni. Ahhoz tehát, hogy végrehajtsuk a címben kitűzött feladatot, és
igazoljuk a keresztény fizika létjogosultságát olyan egyesítési
elméletet kell kidolgoznunk, amely megdönti a húrelméletet, ami
egyébként amúgy sem bizonyított, és a makrovilág geometrikus
szabályosságának és eleganciájának dominanciáját tolja előtérbe.
Így hát a fő kérdés az, hogy igaz e egyáltalán a húrelmélet. Ezzel
kapcsolatban Lee Smolin: „Mi a gubanc a fizikával?” című könyvét érdemes
elolvasni. Ebben arról ír, hogy korunkra a fizika fejlődése
tulajdonképpen megállt, és ezért a húrelmélet szinte teljes
dominanciáját teszi felelőssé a tudományos életben. Ez az elmélet már
évtizedek óta úralja az egyetemi katedrákat, pedig Smolin szerint nincs
rendesen megfogalmazva, továbbá kísérletileg ellenőrizhetetlen, és egyes
tudományos megfigyeléseknek is ellentmond, mint például hogy az
univerzum gyorsulva tágul.
Viszont aki ma tudósként nem ezt a kutatási irányt választja, az nem
kap egyetemi katedrát, vagyis a karrierjével játszik. Hogy ez miért van
így arra Smolin szerint maguk a tudósok azt a választ adják, hogy
gyönyörű matematikai struktúrák rejlenek benne, de ez még nem biztosíték
az elmélet helyességére, mert volt már rá példa a tudománytörténetben,
hogy egy elmélet matematikailag szép volt, de nem volt helyes. Maga
Smolin pedig különféle csoportszociológiai és szervezetszociológiai
indokokat hoz fel ennek a magyarázatára.
Nekem inkább az a gyanúm, hogy éppen azért ragaszkodnak a tudósok
ehhez az elmélethez, mert a pogány, panteista szemléletet tolja
előtérbe, hiszen a tudomány a modern korban inkább ideológia, mint az
igazságkeresés objektív megnyilvánulása, de ez csak az én véleményem.
Smolin sajátos szubjektív ellenérzését is kifejti az elmélettel
kapcsolatban, mégpedig azt, hogy a húrelmélet tulajdonképpen nem is
fizika, inkább csak matematika. A fizika művelőit ugyanis két részre
osztja: a technikai munkásokra, és az úgynevezett látnokokra. A
technikai munkások az új elképzelések matematikai ellenőrzését, a
fizikához kapcsolódó új matematikai struktúrák elkészítését végzik.
Ők azok, akik az általános iskolától az egyetemig minden matematikai
feladatot a leggyorsabban és a legpontosabban oldanak meg, tehát ebben
nagy tehetséget mutatnak. A látnokok pedig azok az emberek, akik a
fizikai jelenségek mélyére látnak, és így új összefüggéseket látnak meg,
mint például hogy mi a tér, mi az idő, vagy, hogy mi az energia, és
ehhez nem elég az, hogy minden matematikai feladatot meg tudjanak
oldani, amit eléjük raknak, hanem elsősorban filozófiai előképzettség,
és filozofikus alkat kell hozzá. A látnokok sok esetben nem is jók
matematikából, mint ahogy Einstein sem volt jó belőle. Ha nem fizikusok
lettek volna belőlük, akkor művészek, írok vagy teológusok.
A húrelmélet ennek megfelelően csak matematikai elmélet, hiszen nem
mond semmi újat a fizikai jelenségek természetéről, mert ahhoz például,
hogy megállapítsuk, hogy a húrok rezgései bizonyos méretek alatt elkenik
az atomi szinteken meglévő forrongásokat csak matematikai
számolgatásokra van szükség, nem a fizikai jelenségek természetéről való
filozófiai elmélkedésre. Smolin szerint ennek megfelelően vissza
kellene térni a fizika régi, filozófikus szemléletű művelésére, ahogy
még Einstein művelte a fizikát. Új látnokokra van szükség a fizikában,
ahogy mondja, és ennek megfelelően nem kell felhagyni a húrelmélet
kutatásával sem, de más nézetek vizsgálatának is teret kellene engedni a
fizikában.
Smolin szerint nem sok esély van rá, hogy a húrelmélet valaha is
kísérleti igazolást nyer, és matematikai bűvészkedéssel el lehet érni
ugyan, hogy az elméletet cáfolni sem lehessen egyértelműen. Viszont, ha
olyan elmélet is kötelezően polgárjogot nyerhet a fizikában, amit nem
igazolhatunk kísérletileg, akkor el kell törölnünk a tudomány
hagyományos etikai irányelveit, miszerint csak az egyértelmű tudományos
bizonyítékoknak hihetünk, és a tudomány inkább a boszorkánysághoz, vagy
az okkultizmushoz válik hasonlatossá, ahol nem szükségesek a
bizonyítékok csak a tétel igazságában való hit.
Mi tehát az igazság, ha a húrelmélet nem helyes, és az igazság
megegyezik e a fent megfogalmazott kritériumoknak, hogy a makrovilág
tulajdonságait tolja előtérbe a fizikai világban, hogy ezzel érvényt
szerezhessünk az új európai és keresztény fizikának a panteista
fizikával szemben? Továbbá megfelel e annak a kritériumnak is, amit
Smolin írt le, hogy ne csak matematikai struktúra legyen, hanem valami
újat mondjon a fizikai jelenségek: tér, idő, energia stb. természetéről
is?
Ennek megválaszolásához egy régebbi cikkemet kell újra leírnom ide. A
II. Vatikáni Zsinat szellemiségével szemben a legtöbb tradicionalista
katolikus teológus többek között azt az érvet hozza fel, hogy túl nagy
szerepet kapott benne az egyenes vonalú lineáris történeti szellem. A
lineáris történeti szellem a zsidó gondolkodásmódhoz köthető. Mit is ért
Berdjajev történelmi szellem alatt. A zsidóság történelmi szelleme az
árja szellemtől való különbözőségből ered. Az árja szellemre különösen
az Indiaira, de a görögre is, a szemlélődés, vagyis az evilági lét
helyett a túlvilági lét irányába való fordulás fokozottabb jelenléte a
jellemző a zsidó szellemmel ellentétben.
Ezért az árja szellem az evilági létben kevésbé tevékeny, kevésbé
drámai, mint a zsidó. Különösen igaz ez az Indiaiakra, akik olyan
mértékben a túlvilág felé fordulnak, hogy náluk az Istenség lényegében
egységet alkot a szubjektummal, vagyis a tudattal. Náluk a történelmi
szellem egyáltalán nincs jelen. Világuk teljesen történelmietlen,
mozdulatlan. A zsidó karakterben éppen az hívja életre a történelmi
szellemet, hogy náluk az Isten és az ember közötti távolság rendkívül
nagy. Emiatt a halhatatlanság, tehát a túlvilági élet gondolatát nem is
fogadják el, mert az az ő szemükben nem mást jelentene, mint az ember
Istenné válását, ez pedig ellenkezne az ember és az Isten közötti
mérhetetlen távolság eszméjével.
Ez az oka, hogy az ő vallásosságuk, a földi létre, vagyis az evilági
történelemre irányul. Egyedül őnáluk alakult ki az evilági messiásvárás
eszméje, aki majd megvalósítja a zsidók államát, vagyis az új Izraelt.
Ez náluk nem profán, hanem vallásos gondolat, csak éppen evilági
vallásosságról, a történelemben megvalósuló eszkatalógikus megváltásról
van szó. Ezért származik a történelmi szellem a zsidó vallásból, mert
történelmi szellem csak egy olyan vallásból születhet, amely valamiféle
eszkatalógikus cél felé irányul. A zsidó történeti szellemből ered a
modern világ haladáseszménye, amely a jövőben megvalósuló zsidó állam
eszkatalógikus gondolatát, a jövőben megvalósuló földi paradicsom
gondolatával helyettesítette, legyen az kommunizmus, vagy liberális
világállam.
Az ember és az Isten távolságának a zsidó vallásosságban van még egy
következménye is. Mivel a zsidók az egyén túlvilági halhatatlanságát nem
tudják elfogadni, mert az az egyén megistenülését jelentené, az evilági
halhatatlanság gondolata terjedt el náluk, ami csak úgy kivitelezhető,
ha a zsidók utódaikban válnak halhatatlanokká, vagyis, ha maga a zsidó
nép válik halhatatlanná. Erre vezethető vissza a zsidók erős közösségi
érzése és összetartása, mivel a halhatatlanságot az árjákkal szemben
egyénileg nem, hanem csak kollektíven tudják értelmezni, ami a nemzet
halhatatlanságában ölt testet. Tehát az erős zsidó közösségi érzés is az
Isten és az ember távolságára vezethető vissza a zsidó vallásban.
Ugyanakkor azt látjuk, hogy a modern filozófia történetében az ember
és az Isten távolságára épülő zsidó szellem szorosan összefonódik annak
ellentétjével, az ember és Isten egységére épülő panteista szellemmel. A
leghíresebb európai zsidó filozófus: Spinoza például panteista volt,
ugyanúgy, ahogy a zsidó fizikus Einstein is. Ezt vehetjük észre a
különféle nyugati germán filozófiai áramlatokban is, mint például Hegel
filozófiájában, amely egyaránt lineárisan történeti, és panteista, és
akit a liberális ideológia ősatyjaként tartanak számon. Ezt láthatjuk
továbbá a távol-keleti sárga vallásokban is: buddhizmus, taoizmus stb.,
és a germán protestantizmusban is.
Érdemes megjegyezni, hogy a lineáris történeti szellem vallási alapja
a gnoszticizmus, amely radikális dualizmust hirdet, vagyis az anyagi és
a szellemi világ ellentétét, ahol az emberi lélek sajátos bukás
eredményeképp került a gonosz anyagi világba, és egyetlen célja csak az
lehet, hogy radikális aszkézis által kiszabaduljon a gonosz anyagi
világból, és visszatérjen őshazájába: a szellemi világba. A
gnoszticizmusban tehát az anyagi és a szellemi világ ellentéte az ember
és az Isten távolságává konvertálódott át a zsidó vallásban. A kettő
mintegy tükörképe egymásnak.
Különösen a gnoszticizmusnak arra a változatára jellemző a lineáris
történeti szellem, ahogy a szellemi világ mentes a természetvallások
elemeitől, vagyis a szellemi világ tiszta szellemet alkot. Az iszlámra
ugyanis, ahol szintén a gnosztikus dualizmus uralkodik, de a szellemi
világot a természet szennyezi be, inkább jellemző a ciklikus történeti
szellem. Minderről részletesen írtam a „Mircea Eliade: Az örök
visszatérés mítosza (könyvelemzés)” http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=110943 című cikkemben. Ha valaki el akarja olvasni, akkor a linkre kattintva megteheti.
A katolikus tradíció teológusai szerint tehát a II. Vatikáni Zsinat
szellemiségében túl nagy szerepet kapott lineáris történeti szellem, ami
a modern ideológiáknak: kommunizmus, liberalizmus a vallási alapja, és
ők a régi katolikus tradíciókhoz való teljes visszatérésnek a hívei.
Azonban tudnunk kell, hogy ami a történelemben elmúlt az soha nem
restaurálható újra régi formájában. Csak a régi és az új valamiféle
szintéziséről lehet szó, ha a régi értékekhez való visszatérésben
gondolkodunk.
Annak felvázolásához, hogy hogyan hozhatjuk szintézisbe a régit és az
újat, először is egy másik régebbi cikkemet kell újra leírnom ide.
Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról című könyvében két írás
található. Az egyikben Aquinói Szent Tamás vizsgálja meg azt a kérdést
filozófiai szempontból, hogy teremthette e Isten örökkévalónak a
világegyetemet. Ezt a különféle eretnek nézetekkel szembeni harc
érdekében tette. Végül arra a következtetésre jut, hogy nincs
ellentmondás a világ örökkévalósága, és az Isteni teremtés lehetősége
között. A második írás Geréby György tollából való, aki a világ
örökkévalóságáról szóló középkori vitákat mutatja be részletesen.
Ezek közül, ami nekem leginkább felkeltette az érdeklődésemet az nem
mással, mint az idővel kapcsolatos. Bonaventura írta le először az idő
végtelenségének paradox természetét. Véleménye szerint a végtelenhez, és
így a végtelen időhöz is, hiába adunk hozzá valamennyit, mégsem lesz
nagyobb. Viszont, ha a világ örökkévaló, akkor a világnak nincs kezdete,
tehát végtelen idő óta kell léteznie, és ez a végtelen mennyiség minden
nappal több lesz, tehát ellentmondáshoz jutottunk.
Felhoz ezen kívül olyan érvet is a végtelen hosszú idő létezésének
lehetetlenségére, hogy a végtelent nem lehet végighaladni, viszont, ha a
világ örökkévaló, akkor végtelen idő óta létezik, és ilyen értelemben
nem lehetett volna eljutni a mai naphoz. Még két ehhez hasonló érvet is
felhoz, nem is ezek az érdekesek. A legérdekesebb John Peckham érvelése.
Ha az idő öröktől fogva létezik, akkor mind a múlt, mind pedig a jövő
irányában végtelennek kell tekintenünk. Jelöljünk ki egy korábbi A és
egy későbbi B pontot az időben! Az A előtti múltat nevezzük A-múltnak,
az A utáni jövőt A-jövőnek. A B előtti múltat B-múltnak, a B utáni jövőt
B-jövőnek. Gondoljuk végig ezeknek a dolgoknak a természetét. Ha két
dolog egyenlő, akkor abban az esetben, ha valamely másik dolog nagyobb
az egyiknél, akkor a másiknál is nagyobbnak kell lennie. Továbbá, ha
valamelyik nagyobb valaminél, akkor a másiknak is nagyobbnak kell
lennie.
Elmondhatjuk azt is, hogy az a dolog, amely tartalmaz egy másik
dolgot, és még valamivel több is annál, annak nagyobbnak kell lennie a
másiknál, és ahhoz képest valamiféle egészet kell alkotnia. Továbbá
elgondolható, hogy ugyanabból az oszthatatlan pontból kiinduló végtelen
dolgok egyenlők. Ezek után a következő érvet hozhatjuk fel: A-múlt és
A-jövő nyilvánvalóan egyenlő egymással, hiszen egymás mellé helyezve
őket mind a kettő egyforma nagyságú kell, hogy legyen.
Értelemszerűen B-múltnak is egyenlőnek kell lennie B-jövővel. B-múlt
viszont nagyobb A-múltnál, illetve A-múlthoz képest valamiféle egészet
alkot. Így nagyobb A-jövőnél. B-múlt illetve B-jövő viszont egyenlők.
Így B-jövő nagyobb, mint A-jövő, azonban A-jövőt valamiféle egésznek
kell tekintenünk, tehát nagyobbnak kell tekintenünk B-jövőnél, és így
ellentmondásba jutottunk, ha feltételezzük, hogy az időnek nincs
kezdete. Ebből következően nem meglepő, hogy később Georg Cantor-nak a
modern halmazelmélet lángelméjű megalkotójának a végtelenséggel
kapcsolatos metafizikai vizsgálódásait a neotomisták karolták fel.
Oscar Cullmann, aki a lineáris történeti szemlélet és a II. Vatikáni
zsinat egyik fő teológusa volt a „Krisztus és az idő” című könyvében az
őskereszténység idő fogalmát elemzi. Szerinte az őskeresztények a
világtörténelmet, amibe az égi történelem is beletartozik nemcsak a
földi, üdvtörténetnek fogták fel, és úgynevezett kairoszokra és aiónokra
osztották őket. A kairosz valamilyen kitüntetett időtartamot jelent az
üdvtörténeten belül, amikor valamilyen fontos dolog történik az
üdvtörténet szempontjából Isten üdvtervét követve. Ilyen például
Krisztus születése és élete. Az aión pedig világkorszakokat jelent az
üdvtörténeten belül. Három világkorszak különíthető el: a teremtés
előtti világkorszak, a földi történelem korszaka, végül a végítélet
utáni világkorszak, amikor a lelkek visszakerülnek Istenhez a mennybe,
vagy kárhozatra a pokolba.
Cullmann hangsúlyozza, hogy az őskeresztények a túlvilági létezést
csak időként tudták elképzelni, méghozzá végtelen időként, és nem
időtlenségként, mint a görögök. Ugyanis a görögök szerint a túlvilágon,
vagyis az örökkévalóságban nem végtelen időben élnek a lelkek hanem
időtlenségben, ahol megszűnik létezni az idő. Ez a gondolat idegen volt
az őskereszténységtől Cullmann szerint.
Sőt a könyvében leírtakból azt veszem ki, hogy a földi történelmet is
csak végtelen időként lehetett elképzelni az őskereszténység
gondolatvilágában, de ez nyilván képtelenség, mert a földi történelem
egyszer véget ér a keresztény eszkatalógia szerint. A Cullman által
leírt üdvtörténet szerkezete tehát úgy néz ki, hogy két végtelen szakasz
fog közre egy véges szakaszt. Ez a gondolat talán felhasználható
Peckham paradoxonának feloldásához, hiszen ha jobban megnézzük, akkor
láthatjuk, hogy ha a teret, vagy az időt végtelenként fogjuk fel, akkor
pont olyan a szerkezete, mint Cullmann üdvtörténeti elképzelésének.
Ennek szemléltetésére jelöljünk ki egy pontot a végtelen térben, és
induljunk el két egymástól ellenkező irányba. Logikailag
kikövetkeztethetjük, hogy ha a tér végtelen, akkor bármeddig haladunk a
kijelölt ponttól vett két egymástól ellenkező irányba, mindig végtelen
hosszú út marad hátra mindkét irányba, és az általunk mindkét irányba
megtett út soha nem lesz végtelen hosszú, hanem véges marad. Tehát ebből
kifolyólag a végtelen tér szerkezetének látszólag valóban olyannak kell
lennie, mint a Cullmann által felvázolt üdvtörténet szerkezetének, ahol
két végtelen rész fog közre egy véges részt. Azonban itt megint
paradoxonhoz jutottunk, mert ha a tér végtelen, akkor a tér azon többi
részének is léteznie kell, amit a kijelölt ponttól kiindulva még nem
jártunk be, és soha nem is járhatunk be, hiszen az előbb
megállapítottuk, hogy akár meddig jutunk előre a kijelölt ponttól, az
általunk megtett útnak mindig végesnek kell maradnia, a még előttünk
lévő útnak pedig mindig végtelennek.
Tehát ha az általunk még meg nem tett út ugyanúgy létezik, akkor a
két végtelen szakasz által közrefogott véges szakasznak egyszerre kell
végtelennek és végesnek lennie, mert végtelen ideig haladhatunk a
kijelölt ponttól vett két ellentétes irányba, azon az úton, ami még
hátra van, csak ezt az utat soha nem járhatjuk be, és a hátralévő út
mindig végtelen marad. Ennek az újabb paradoxonnak a feloldására
határoljuk el egymástól az úgynevezett osztott és osztatlan végtelent.
Osztatlan végtelen például a végtelen tér, vagy a végtelen vonal, hiszen
ezeknek a részei egymással teljes egységet alkotnak, a részeik
egymástól el nem különíthetőek, csak ha képzeletben elmetszük őket
egymástól. Az osztott végtelenre példák a számok. Számokból végtelen sok
van ugyan, de ezek egymástól jól elkülöníthető részekre tagolódnak,
mint például: 1, 2, 3, és így ezeknek a számoknak a halmaza is osztott
végtelennek tekinthető.
A két végtelen által közrefogott véges szakaszt, amelyről az előbb
megállapítottuk, hogy egyszerre véges és végtelen, mint egyszerre végest
és végtelent nehéz úgy megragadnunk, mint osztatlan végtelent. Azonban
ha osztott végtelenként gondolunk rá, akkor már könnyebb elképzelnünk. A
két végtelen szakaszt, ami ezt az egyszerre véges és végtelen szakaszt
közre fogja nevezzük abszolút végtelennek. Ezekről egyenlőre nem tudunk
fogalmat alkotni. Az egyszerre véges és végtelen szakaszt pedig relatíve
végtelennek. Ez nem tévesztendő össze a filozófia fogalomtárából ismert
potenciálisan végtelennel, ami minden határon túlterjedőt jelent. Mert a
relatíve végtelen nem minden határon túlterjedő, hanem egyszerre
ténylegesen végtelen és véges, hiszen egyszerre magában foglalja az
összes határt, amin a potenciálisan végtelen túlterjed.
A relatíve végtelen szakaszt jobban el tudjuk képzelni egyszerre
végesként és végtelenként, ha nem osztatlan végtelenként képzeljük el,
hanem olyan osztott végtelenként, ami nem más, mint a tér összes véges
méretének halmaza. Így tehát egyszerre véges marad, mert ez a halmaz
csak véges méreteket tartalmaz, ugyanakkor végtelen is, mert ezekből a
véges méretekből végtelen sok van a halmazban. Így tehát az újonnan
keletkezett paradoxonunkat feloldottuk is az eredetit is, hiszen ott
éppen az volt a paradoxon, hogy a végtelen hosszú osztatlanul végtelen
szakaszok egyenlők egymással, vagy egymásnál is nagyobbak annak
ellenére, hogy véges fogalmaink szerint csak az egyiknek kellene
nagyobbnak lennie a másiknál.
Az osztott végtelenek világában pedig, vagyis a modern
halmazelméletben megszokott az a jelenség, hogy két végtelen egyenlő
egymással annak ellenére, hogy nagyobbnak kellene lennie egyiknek a
másiknál. A halmazelmélet tudományának mai állása szerint két halmaz
elemeinek száma egyenlő, ha elemeiket egyértelműen meg tudjuk feleltetni
egymásnak. Ez a halmazelmélet szerint igaz mind a véges, mind pedig a
végtelen halmazokra. Csak azt kell bizonyítani, hogy ha két végtelen
halmaz elemeit egymáshoz rendeljük az egy-egy egyértelmű leképezés. Így
például könnyen bebizonyítható, hogy az a leképezés, amelynek során a
természetes számokat kétszeresükhöz (vagy éppen minden természetes
számot a feléhez) rendelünk, egy-egy egyértelmű leképezés.
1 → 2 2 → 4 3 → 6 4 → 8 5 → 10 6 → 12 7 → 14 8 → 16
és így tovább. Eszerint tehát éppen annyi páros szám van, mint
amennyi természetes szám. Vagyis a természetes számok halmaza egyenlő
számosságú annak egyik részhalmazával. Ugyanezzel a módszerrel könnyen
bebizonyítható az is, hogy a természetes számok halmaza egyenlő
számosságú a racionális számok halmazával. Kiszámítható, hogy melyik
természetes számnak melyik racionális szám felel meg.
2 → 1/1 3 → 1/2 4 → 2/1 5 → 1/3 6 → 3/1 7 → 1/4 8 → 2/3 9 → 3/2 10 → 4/1
Ezzel tehát Peckham paradoxonát feloldottuk. Azonban megmarad a
kérdés, hogy milyen szerkezetű a két abszolút végtelen. Talán azok is
egy relatíve végtelenből, és két abszolút végtelenből állnak, ahogy az
így keletkezett négy abszolút végtelen is további két abszolút
végtelenből és egy relatíve végtelenből áll? Ez csak játék volt a
gondolatokkal. Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán létezhet e a relatív
végtelent közrefogó két abszolút végtelen, hiszen ahogy a
fejtegetésünkből kiderül, a relatív végtelennek elméletileg minden
létezőt magában kell foglalnia az általunk vizsgált végtelen térben.
Lehet, hogy ha létezik is, ennek a létezésmódnak csak valamiféle fizikán
túli jelleget tulajdoníthatunk, mint például túlvilág?
Az üdvtörténet szerkezetét tehát, amely a II. Vatikáni Zsinat
gondolati alapja, a háromdimenziós végtelen tér szerkezeteként is el
lehet gondolni, ami pedig a középkori keresztény spiritualitás gondolati
alapja. A középkori skolasztikusok írásaikban Istent egyrészt fényként,
másrészt pedig végtelen térként gondolták el, ahogy ezt Oswald Spengler
már leírta a Nyugat Alkonya című művében. A középkori gótikus
katedrálisok is a végtelen tér, vagyis a mennyei Jeruzsálem
megtestesítői, ahogy a skolasztikusok végtelen tértként gondolták el a
mennyei Jeruzsálemet. Tehát a régi és az új szintézisének egyik
lehetősége talán az lehetne, ha az üdvtörténet szerkezetét térként
gondolnánk el.
Ennek a gondolatnak teológiai alapját Schütz Antal: Örökkévalóság
című könyvében feltett kérdése teszi aktuálissá, mégpedig hogy Az
örökkévalóság nem azonos a végtelen idővel, az örökkévalóságban nem
múlik az idő. Ahogy Szent Ágoston azt leírta az idő és a jelenvalóság az
örökkévalóságból ered. Így pedig „Ha minden teremtett dolog ilyenformán
eredője egy örök eszmének, és időleges, esetleges, múló mozzanatoknak,
ha az egész világ minden egyes mozzanatában és a maga egészében múló
megvalósulás, akkor mely ponton és milyen módon történik az
örökkévalóság és az idő ölelkezése? Miképp lehetséges, hogy az örök
változatlan eszme és a változó teremtett valóság szövetségre lép?”
Erre a kérdésre „Szentháromság – Örökkévalóság – Idő” http://antignosztikus.freeblog.hu/archives/2011/05/29/Szenthromsg__rkkvalsg__Id/
című cikkemben azt a választ adtam, hogy az emberi történelemben az idő
tulajdonképpen térré konvertálódik át, amely a nyugati történelem
formáiban végtelennek mutatkozik, és így az idő, mint végtelen tér
ölelkezik az örökkévalósággal. Ezt most részletesen nem írom le ide, aki
akarja elolvashatja a fenti linkre kattintva. Ezt a gondolatot pedig a
továbbiakban a szentháromsággal hoztam kapcsolatba. A jelenlegi cikkem
tükrében ez továbbgondolásra késztet, hiszen mint ahogy itt kifejtettük a
végtelen tér szerkezete a lineáris történeti szellemet szemléltető
üdvtörténet szerkezetével mutat analógiát. A végtelen tér szerkezete
pedig mintha a szentháromság szerkezetével mutatna analógiát. Hiszen a
végtelen tér szerkezetében is érvényes a hármas felosztás, ahogy a
szentháromság esetében és érvényes az atya, a fiú, és a szentlélek
elkülönítése. Mind a három személy természete végtelen a katolikus
dogmatika szerint, viszont a középső személy, vagyis a fiú egyszerre
isteni és emberi természetű a katolikus teológiában, ami analógiában áll
a végtelen tér szerkezetét felépítő három végtelen közül a középső
végtelen természetével, amely egyszerre véges és végtelen.
Schütz Antal a skolasztika tanításai nyomán időtlennek nevezte az
örökkévalóságot, Cullmann pedig háromszor végtelen időből felépülő
entitásként értelmezte az üdvtörténetet. A kettő itt vázolt szintézise
az egyenes vonalú és ciklikus történelemszemlélet szintézisét is jelenti
egyben, hiszen az örökkévalóság időtlenségként való felfogása a
ciklikus történelemszemlélet alapja, ahogy azt Cullmann is leírta a fent
idézett könyvében.
Ezt a gondolatot továbbépítve pedig már meg is van kérdésünkre a
megoldás. Lee Smolin a fent említett könyvében arról is írt többek
között, hogy szerinte az idő természetét kell tüzetesen megismernünk
ahhoz, hogy megleljük a relitivitáselmélet és a kvantummechanika
egyesítésének magyarázatát. A speciális relativitáselmélet azt mondja
ki, hogy az idő a tér negyedik dimenziója. Ez azt jelenti, hogy az idő
lényegében egy a háromdimenziós tér irányaihoz (hosszúság, szélesség,
magasság) hasonló új irány. Így ha egy test a térben nem egy helyben
áll, hanem mozog, akkor tulajdonképpen nem csak térben, hanem időben is
jelen lesz, vagyis az idő irányába is mozogni fog, amikor pedig egy
helyben áll akkor van csak jelen teljes egészében a háromdimenziós
térben, mert a tér és az idő egységes inerciarendszert képeznek.
Továbbá ahogy a tárgy egyre gyorsabban mozog annál inkább jelen lesz
az időben, vagyis egyre inkább az idő irányába fog mozogni, és nem a
háromdimenziós tér irányaiba. Smolin szerint ezt a tételt kellene
megdönteni ahhoz, hogy az egyesített elméletet megleljük. A fent leírt
gondolataimat követve mi van akkor, ha Einstein tévedett, és az idő nem a
tér negyedik dimenziója, hanem a komplementere, amely a méretek
csökkenésével válik egyre inkább térből idővé. Komplementer alatt itt
például a színátmenetekre kell gondolni, amikor a kék szín lassan
pirosba megy át, vagy a zöld sárgába, ahogy a történelemben is az idő
térré változik, hogy így ölelkezzen az örökkévalósággal. Mint ahogy fent
már leírtam nagyon kis méreteknél nagyon nagy sebességű mozgások,
forrongások tapasztalhatóak, nagy méreteknél pedig a galaxisok,
csillagok világában csak lassú, komótos mozgás tapasztalható.
Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy a méretek csökkenésével az idő egyre
gyorsabban telik, vagyis a színátmenetekhez hasonlóan a tér lassan idővé
válik. A skolasztikusok szerint Isten végtelen, és térként gondolták el
Istent, továbbá az örökkévalóságban, vagyis Isten birodalmában
időtlenség van, vagyis nem múlik az idő. Így tehát ha a tér méretei
végtelenné válnak, akkor megszűnik létezni az idő, ha pedig közeledünk a
végtelenül kicsi méretekhez egyre inkább csak az idő lesz jelen. „A
modern matematika és a keleti vallások kapcsolata” http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/04/modern-matematika-es-keleti-vallasok.html
című cikkemben leírtam, hogy a végtelenül kicsi méreteknél egyre inkább
a kvantummechanika törvényszerűségei érvényesülnek még a matematikai
struktúrák esetében is.
Azonban az igazi egyesítéshez itt annak is teljesülnie kell, hogy a
mozgás egyenlő legyen az idővel, az idő pedig az energiával, hiszen az
atomi méreteken már csak óriási energiaáramlások vannak. Ezt a puszta
józan ész alapján is beláthatjuk, hiszen az ókori görög filozófusok az
időt mozgásként értelmezték, mozgás pedig csak energia ráhatás útján
jöhet létre. Tehát az idő egyenlő a mozgással, a mozgás pedig az
energiával.
Így a méretek csökkenésével a tér egyre inkább idővé, és ezzel együtt
energiává válik. A speciális relativitáselmélet azt mondja ki, hogy
minél gyorsabban mozog egy test, annál inkább energiává változik át az
anyagból. Én sohasem értettem egészen, hogy ez miért van így, amikor az
elmélet tételeit olvastam. Azt ugyan értettem, hogy ez mit jelent, csak
azt nem értettem, hogy ez hogyan következik az elmélet tételeiből. Így
már nyilvánvaló, hiszen ez csak azért lehet így, mert a mozgás maga
energia, így mozgás közben az anyag értelemszerűen energiává válik és
idővé, vagyis a tér ellentétévé. Nem véletlenül írta le Brandenstein
Béla: „Bölcseleti alapvetés” http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/01/brandenstein-bela-bolcseleti-alapvetes.html
című könyvében, hogy az anyag téres objektum, vagyis az idő
ellentétjéhez kapcsolódik. Ennek megfelelően az is értelemszerű, hogy ha
a test mozog, akkor a többi tárgyhoz képest gyorsabban telik az idő,
mert a mozgás = idő.
Így tehát a húrelmélettel szemben visszahelyeztük régi, jól
megérdemelt helyébe a teret, vagyis a nyugati keresztény szemlélet
egyetemes szimbólumát, ha igaz az elméletem. Hiszen a makrovilág ezentúl
nem teljesen ugyanolyan, mint a mikrovilág, csak mi ezt nem érzékeljük,
mert a húrok rezgései elkenik a mikrovilág forrongásait, hanem a
makrovilág a mikrovilágtól függetlenül létező valóság. Csak azért
létezik vele mégis egységben, mert a méretek csökkenésével fokozatos
átmenet tapasztalható a makrovilág tulajdonságaitól a mikrovilág
tulajdonságai felé. (Nem tudok róla, hogy ezt az elméletet bármilyen
fizikai kísérlet alátámasztaná, ezt csak az én intuícióm mondja így.)
http://antignosztikus.freeblog.hu/ ITT OLVASHATÓ A TELJES CIKK. NAGYON JÓ !!
|